egyedül bocsáthatja meg azokat; hibáitokat pedig egymásnak. Ha barátodat vagy szomszédodat megbántottad, be kell előtte ismerned igazságtalanságodat, és neki is legszentebb kötelessége teljes szívből megbocsátani. Ezután Istenhez is bocsánatért kell esedezned, mert testvéred, akit megbántottál, Istennek tulajdona, és mikor megsértetted, egyúttal Isten ellen is vétkeztél, aki az ő Teremtője és Megváltója. Az ilyen ügy egyedüli Közvetítőnk, a nagy főpap elé kerül, aki "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt"(Zsid 4:15). Ő részvéttel van gyengeségeink iránt, és összes bűnös hajlamainkból kigyógyíthat bennünket.
Azok, akik nem alázták meg magukat Isten előtt, bűneiket beismerve, még nem teljesítették a bűnbocsánat legelső feltételét sem. Ha még nem éreztük azt az igazi bűnbánatot, melyet még soha senki meg nem bánt, ha bűneinket még nem vallottuk be a megtört szív alázatosságával, töredelmével, és nem fordultunk el tőle borzalommal, akkor még sohasem törekedtünk komolyan bűneink bocsánatára. Ha még sohasem kerestük őszintén az Istennel való megbékélést, nem is találhattuk azt meg. Ha mind ez ideig nem nyertünk bűnbocsánatot, annak egyedüli okát abban kell keresnünk, hogy nem voltunk hajlandók szívünket megalázni és alkalmazkodni az Isten Igéjében foglalt feltételekhez. A Szentírás útba igazít és felvilágosít bennünket e tekintetben. Bűneink megvallása akár nyilvánosan, akár pedig titokban sohase történjen kényszerből, hanem önkéntes és őszinte legyen; ám semmi esetre sem könnyelmű és gondatlan módon. Sohase kényszerítsük bűnvallomásra azt, aki még nincs tudatában a bűn rettenetes horderejének és lényegének. Ha a bűnvallomás szívünk bensejéből fakad, úgy megtalálja az utat Isten kegyelmi trónjához. A zsoltáríró a következőképp fejezi ezt ki: "Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket" (Zsolt 34:19).
Az őszinte bűnvallomásnak mindig sajátos jellege van, és személyes bűnöket ismer be. Ezek lehetnek oly természetűek, hogy egyedül Istennek kell bevallani, vagy pedig olyanok, hogy általuk embertársainknak ártottunk, és ezért tőlük kell kérnünk bocsánatot. Avagy nyilvános természetűek, s akkor nyilvánosan is be kell azokat ismernünk. De minden beismerés határozott és tárgyilagos legyen, és azokra vonatkozzék, melyeket elkövettünk.
Sámuel idejében Izrael fiai eltávolodtak Istentől. Viselték is bűnük következményeit, mert nem hitték, hogy Isten gondviselése, ereje és bölcsessége intézi a népek sorsát; mert nem bíztak hatalmában, mellyel művét megvédelmezheti és elvégezheti. Elfordultak a világmindenség hatalmas Uralkodójától, és olyan kormányzatot kívántak, amilyennel a körülöttük lakó népek bírtak. Még mielőtt elveszített békéjüket visszanyerték volna, nyilvánosan beismerték bűnüket a következő szavakkal: "Minden bűneinket csak öregbítettük azzal a bűnnel, hogy királyt kértünk magunknak" (1Sám 12:19). Éppen ez a bűn volt az, amelyet be kellett ismerniük. Hálátlanságuk, mely őket Istentől elválasztotta, súlyos teher gyanánt nehezedett szívükre.
Gondolj bele, milyen lehetett az a bárkában töltött negyven nap és negyven éjjel, miközben tombolt a vihar, zengett az ég, cikáztak a villámok, és a hullámok ide-oda dobálták a bárkát! Nóénak és családtagjainak bizonyára hevesen vert a szíve, és összeszorult a gyomra a félelemtől. Szorongásuk ellenére azonban hitük által nyugalmat találtak Isten oltalmazó karjaiban. Nyugodt bizodalommal voltak még a vihar közepette is. Tudták, hogy Isten nem feledkezett meg róluk. Biztosak voltak abban, hogy vigyázó szemét rajtuk tartja, miközben a bárkát a viharos hullámok dobálják.
1 Mózes 8 első versében a bizonyosság visszhangzik: „Megemlékezék pedig az Isten Noéról” (1. vers). Az élet viharaiban Isten nem feledkezik meg rólunk. A próbákban nem hagy magunkra. Az élet legnagyobb kihívásai közepette nem vagyunk kozmikus árvák. Próbáinkban az Ő jelenléte ad erőt. Ugyanaz az Isten, aki bevezette Nóét és családját a bárkába, mindvégig oltalmazta őket, majd kivezette őket egy derűs, új jövőbe. Amikor Isten szavát hittel fogadjuk, engedelmeskedünk parancsainak, és cselekedjük akaratát, akkor bennünket is egy reményteljes jövő felé vezet.
Mark Finley
Kapcsolódó hírek:
Olvasmány - Jézushoz vezető út 11. fejezet 32. nap Az ima: magasztos kiváltságunk
Olvasmány - Jézushoz vezető út 10. fejezet 31. nap
Olvasmány - Jézushoz vezető út 10. fejezet 30. nap
Olvasmány - Jézushoz vezető út 10. fejezet 29. nap Isten ismerete