"Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt."

(Ján. 20,15.)

A tanítványok gyakran megismételték ezeket, a szavakat: „Mi azt hittük, hogy Ő fogja megváltani Izráelt.” Elhagyottan és fájó szívvel emlékeztek meg szavairól: „Ha ezeket cselekszik a zöld fával, mit cselekszenek majd a száraz fával?” Összegyűltek a felházban és bezárták az ajtókat, tudva, hogy szeretett Tanítójuk sorsa minden időben utolérheti őket. 
Pedig mindenkor örvendhettek volna a feltámadott Megváltó ismeretében. Mária ott állt a kertben sírva, amikor Jézus ott volt mellette. Szemeit azonban annyira elvakították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve is annyira telve volt bánattal, hogy nem hitték el az angyalok üzenetét, vagy magának Krisztusnak szavait. 
Mily sokan teszik ugyanazt, amit ezek a tanítványok tettek. Míly sokan visszhangozzák ma is Mária kétségbeesett kiáltását: „Elvitték az én Uramat és nem tudjuk hova tették Őt.” Mily sok embernek szólnak Megváltónk szavai: „Miért sirsz? Kit keresel?” - Ő közel van hozzájuk, de könnytől elhomályosított szemeikkel nem ismerik fel Őt. Beszél hozzájuk, de nem értik meg. 
Vajha felemelnék lehajtott, lecsüggesztett fejüket és megnyitnák szemeiket, hogy meglássák Őt, és füleik meghallánák az Ő szavait: „Menjetek gyorsan és mondjátok meg tanítványainak. hogy Ő feltámadott... Ne bánkódjatok, mint akiknek nincsen reménységük és gyámoltalanok. Jézus él és mivel Ő él, mi is élni fogunk. Csendüljön fel az örömteljes ének a hálás szivekből és az ajkakról. amelyeket érintett a szent tűz: „Krisztus feltámadott!” Ő él, hogy közbenjárjon érettünk. Ragadd meg ezt a reménységet, mert kipróbált, biztos horgonyként fogja tartani lelkedet. Higyj és meglátod az Istennek dicsőségét. /DA - 794./