Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsoltárok 103:2)

Ott ültem a vonatsíneken. Vártam. Az egyetlen megoldást. Nem az jött, amire várakoztam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.  - Mit csinálsz itt? Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket. Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem. - Ezen a vonalon nem jár vonat. - Honnan..? - Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.  - Mit?  - Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek? - Látom.  - Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere, induljunk mi is! Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda, ahol összeérnek a sínek. - Tudom, ne gyötörd magad, tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz? - Semmit. - Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz! Mit látsz? - Egy kis virágot, lila szirmokkal, sok kis virágot. Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű! - Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz? - Felhőket, bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik. Most olyan alakja van, mint egy angyalnak. Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép! - Mit érzel most, ebben a pillanatban? - Boldog vagyok! Boldog vagyok? - Igen! Itt és most összeértek a sínek.

A hit a gyengeségben megerősít, a szegénységben meggazdagít, a halálban pedig megelevenít.