A feltámadás boldog reménysége nem olyan, mint a lottóötös, ahol milliókból csak egyetlen ember üti meg a főnyereményt. Nem is érzelgős vágyálom, mellyel a sír mellett álló gyászolókat próbálják vigasztalni. Ez olyan reménység, ami bizonyosságra épül. Jézus azt mondta: „mert én élek, és ti is élni fogtok” (János 14:19). Pál így ír róla: „… a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi” (1Korinthus 15:23). Pál a korinthusi keresztyéneknek írt, akik a görög filozófián nőttek fel, ami a túlvilágot árnyak országaként képzelte el. Valaki megpróbálta meggyőzni őket arról, hogy a holttestek nem támadhatnak fel, sem az övék, sem Krisztusé. Az apostol nem tudta elviselni, hogy így gondolkodjanak. Ezért egy nagyszerű ügyvéd zseniális érvelésével ismertette a tényeket: „[Jézus] feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig… megjelent nekem is.” (1Korinthus 15:4–8). Mennyi tanú volt? Néhány? Nem, százak! És nem csupán egy kísértetet láttak, nem érzékcsalódás áldozatai voltak. Temetéseken sokszor elhangzik a közhely: „emléke örökre szívünkben él.” Jézus követői nem ezt mondták. Ők személyesen találkoztak vele. Ha Megváltódként bízol Krisztusban, egy napon te is szemtől szembe megláthatod őt. Amikor meghalunk, lelkünk hozzá tér, és amikor ő visszajön, feltámadott testünkben találkozunk vele, „és így mindenkor az Úrral leszünk”(1Thesszalonika 4:17). Ez igazán csodálatos!