Néha Jézus parancsszóval gyógyította a betegeket, máskor rájuk tette a kezét. Ennek a vak embernek a gyógyulása azonban nem egy pillanat alatt történt, hanem egy folyamat eredménye volt. Jézus „így szólt hozzá: »Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában« – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.” (János 9:7). Kérdés: Milyen messze volt Siloám-tava? Egy vak ember számára minden út hosszú. Képzeld el ezt az embert, sárral a szemén, amint megpróbál eljutni a Siloám-tavához. Van ebben egy fontos tanulság. Néha, még ha Isten meg is érint bennünket, hordoznunk kell a magunk „sarát”, amíg eljutunk a gyógyuláshoz, a szabaduláshoz. Egy másik gondolat: bárki is beszélt ennek az embernek Jézusról, és hozta őt Jézushoz, annak vele kellett mennie, amíg visszanyerte látását, és már egyedül is tudott közlekedni. Nem teheted meg, hogy valakinek, aki valamilyen problémával küszködik, azt mondod: „Már beszéltem neked Jézusról, még a gyülekezetbe is elhoztalak, és te még mindig a sötétben botorkálsz, és ugyanazokkal a gondokkal birkózol, úgyhogy én feladom.” Isten soha senkiről nem mond le, nekünk sem szabad lemondanunk róluk. Ha valaki folyamatosan egy régi szokással küszködik, vannak keresztyének, akik azt mondják rá, hogy bizonyára nincs is megváltva. Kérdem én: te milyen gyakran adod meg magad a neheztelésnek, büszkeségnek, testi vágynak, kapzsiságnak, pletykának és hasonlóknak? A lista végtelen, Isten mégsem mond le rólad. Néha az embereknek el kell „gyalogolniuk” a gyógyulásig, míg szabadulásuk teljes nem lesz. Közben pedig végig szeretned kell őket, hinned kell bennük, imádkoznod kell értük, és együtt kell működnöd velük.