Tegnap a készséges és a dacos gyermekeket hasonlítottuk össze. Minden szülő, akinek két vagy több gyermeke van, valószínűleg meg van áldva legalább az egyik fajtával. Amikor az egyik gyermek olyan, mint egy dinamitrúd, a másik viszont a kedvesség mintapéldája, akkor a szelíd, együttműködő gyermeket könnyen természetesnek vesszük. Ha van valami nem túl kellemes házimunka, akkor tőle várjuk el, hogy megcsinálja, mert anyának és apának nincs ereje a tigrissel megküzdeni. Amikor feltétlenül szükséges, hogy egyik gyerek áldozatot hozzon vagy lemondjon valamiről, hajlamosak vagyunk azt választani, aki nem panaszkodik olyan hangosan. Ilyen körülmények között a készséges gyermek húzza a rövidebbet. Az ilyen méltánytalanság következményei nyilvánvalók. A kötelességtudó gyermek egy idő után haragossá válik. Tehetetlennek érzi magát, és a felszín alatt neheztelés forr benne. Olyan, mint az idősebb testvér a tékozló fiú példázatában (ld. Lukács 15:11–32). Ő nem lázadt fel az apa ellen, de neheztelt azért, hogy a felelőtlen gyermek több figyelmet kapott. Ez tipikus! Ezért meg kell próbálnod egyensúlyt találni a készséges gyermeked vonatkozásában. Gondoskodj róla, hogy ő is elegendő figyelmet kapjon. Segíts neki módot találni arra, hogy erőszakos testvérével elboldoguljon. És ésszerű határokon belül engedd, hogy maga dönthessen. A gyermeknevelés nem egyszerű. Még a „legkönnyebb esetekhez” is a legnagyobb erőfeszítésünk kell – és Isten bölcsessége. Ez pedig mindenkinek elérhető: „ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja” (Jakab 1:5).