Nem úgy érkeztünk e világra, hogy már tisztán felismerjük hivatásunkat és tehetségünk már teljesen kibontakozott. Isten hívásának felismeréséig általában próbálkozásokkal és kudarcokkal teli úton jutunk el. Sámuelt négyszer szólította, mire az felismerte az isteni hangot. Mielőtt Péter a vízen járt volna, azt mondta: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj!” (Máté 14:28–29 RÚF). Van ebben egy tanulság: a vízen járás nem rajtad múlik, hanem Jézuson! Nem arról van szó, hogy rendelkezésedre áll valamilyen hatalom, amit bármikor, bármire felhasználhatsz, ahogy kedved tartja. Mielőtt úgy döntenél, hogy kiszállsz a csónakból, biztosnak kell lenned abban, mire is vagy hívva – és hogy biztosan Jézus az, aki elhívott. Isten az ösztönös cselekvésnél többet vár. Néha könnyelmű döntéseket hozunk kapcsolatok, anyagiak vagy munkahely vonatkozásában, aztán megpróbáljuk kimagyarázni őket valamilyen „kegyes szöveggel” álcázva. Sok „segíts magadon” könyv tartja ajánlatosnak a kockázatvállalást, de keresztyénként csak azt a kockázatot vállalhatjuk, ami az Istennek való engedelmességgel jár. Ha izgalmakra vágyó, veszélyt kedvelő személyiség vagy, akkor különösen is kísérthető vagy ezen a területen. Az unalom sebezhetővé tesz, és arra csábít, hogy a problémáidat elhamarkodott döntésekkel oldd meg, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Keskeny a határvonal a „ne félj” és a „ne légy ostoba” között, és könnyen elmosódik. Ahhoz, hogy tudd, mikor kell kilépned a csónakból, nem csupán bátorság kell, hanem bölcsesség is, hogy feltedd a szükséges kérdéseket, tisztánlátás, hogy fel tudd ismerni a Mester hangját, és türelem, hogy kivárd, amíg ő mondja: „Jöjj!”