Tizenhét évvel azután, hogy újra találkozhatott elveszettnek hitt fiával, Józseffel, Jákób meghalt, és József testvérei pánikba estek. Az jutott eszükbe: „Hátha József bosszút forral ellenünk, és visszafizeti nekünk mindazt a rosszat, amit vele szemben elkövettünk!” (1Mózes 50:15). Ezért összeültek, kitaláltak egy történetet, és megüzenték Józsefnek: „Apád megparancsolta nekünk halála előtt: Ezt mondjátok Józsefnek: Kérünk, bocsásd meg testvéreid hitszegését és vétkét, hogy rosszat követtek el ellened!” (1Mózes 50:16–17). Gondolj bele! Ha apjuk valóban ezt mondta volna, akkor nem a testvéreknek mondta volna, hanem magának Józsefnek, nem igaz? Nem akart volna a sírba térni attól félve, hogy József esetleg mégis végrehajtja bosszúját. Amikor József meghallotta, hogy bátyjai kételkedtek bocsánatában, hívatta őket, és sírva ezt mondta:„Ne féljetek… eltartalak én benneteket és gyermekeiteket! Így vigasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük.” (1Mózes 50:19,21). Az őszinte bocsánat, amit a Szentírás tanít, egy elkötelezettség, amelyet életed minden napján gyakorolnod kell. Az embereknek akkor van legnagyobb szükségük a szeretetre, amikor a legkevésbé érdemlik meg. Soha senki nem mondta, hogy ez könnyű lesz. Ha Jézus arra várt volna, míg ellenségei megbánják, amit tettek, akkor nem imádkozott volna így a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lukács 23:34). Persze, könnyebb megbocsátani, amikor a másik elismeri vétkét, de ha ezt előfeltételként szabod, akkor sosem fogod megtapasztalni a győzelmet! Márpedig amit nem bocsátasz meg, azt újra meg újra át kell élned! Bocsáss meg hát a saját érdekedben, vedd vissza az életedet, és járj az Úr áldásaiban!