József azt mondta testvéreinek: „De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok… Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással.” (1Mózes 45:5,7). Mikor a legvalószínűbb, hogy lelkiismeret-furdalást akarunk kelteni másokban? Amikor mi magunk elfeledkezünk a kegyelemről, amit Istentől kaptunk. Gyakran akkor tudunk önmagunknak is megbocsátani, ha megbocsátunk másoknak. Az önmarcangolás sokunkat kínozza. Pál azt írta: „üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt” (Galata 1:13). Gyilkolta az embereket. Most pedig visszamegy ugyanazokba a városokba prédikálni – és vajon ki a hallgatóság? A meggyilkoltak özvegyei és árvái! Ha Pál nem tanulta volna meg elfogadni Isten bocsánatát, akkor sohasem lett volna képes betölteni Isten akaratát. Egyes ókori társadalmakban szokás volt úgy büntetni a gyilkosokat, hogy az áldozatot a hátukra szíjazták. Talán ez jutott eszébe Pálnak, amikor azt írta: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róma 7:24). Semmi sem nehezebb a bűntudatnál. Ez a teher 1) lehúz; 
2) rossz szájízt hagy maga után, amerre csak jársz. A barátaidnak is elege lesz, és azt fogják mondani, tedd már túl magad rajta. 
3) Tönkreteszi a kapcsolataidat. Ki akarna olyan valakivel lenni, aki örökösen egy holttesttel hozakodik elő? Ilyenkor az új kapcsolatot csak arra használod, hogy az előző okozta fájdalmat enyhítsd vele. 
4) Lerombolja az egészségedet, hiszen az emberi szervezet nem arra lett kitalálva, hogy neheztelést hordozzon. Engedd el végre! Valaki azt mondta: „Mindenkinek szüksége lenne egy külön temetőparcellára, ahol eltemetheti barátai és szerettei hibáit.” Gyászold meg, ha kell – de temesd el, és lépj tovább!