József testvérei úgy megdöbbentek, szinte földbe gyökereztek. Ekkor „József ezt mondta testvéreinek: Jöjjetek közelebb hozzám! Ők közelebb mentek. Ekkor így szólt: Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba! De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok.” (1Mózes 45:3–5). Figyeld meg, József nem úgy reagált, mint ahogy oly gyakran mi szoktunk, ha valaki megbánt. Ő 
1) nem távolodott el testvéreitől; 
2) nem élvezte, hogy feszengeni látja őket; 
3) nem viselkedett felsőbbrendűen; 
4) nem mondta kárörvendően: „Most megvagytok!”; 
5) nem emlékeztette őket arra, hogy leszólták és megvetették álmait; 
6) nem követelte tőlük, hogy ismerjék el, neki volt igaza, ők pedig tévedtek; 
7) nem mondta, hogy „Ugye megmondtam?!” 
Nem, József azt akarta, hogy szeressék, nem azt, hogy féljenek tőle. Helyreállást akart, nem bosszút. Tudta, hogy a kapcsolat helyreállásának hosszú távú előnyei sokkal többet érnek, mint a bosszú rövid távú élvezete. Megértette, hogy ő maga is csak akkor lehet szabad, ha a vétkest szabadon engedi. A Biblia azt mondja: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atya!«” Az „abbá” egy közvetlen megszólítás, olyasféle, mint az „apukám”. Isten nem hozza fel a múltadat, nem tart távolságot bukásaid miatt. Ő azt akarja, hogy tudd, hozzá bármikor jöhetsz, ő elfogad, jelenlétében biztonságban érezheted magad, és nyugodtan hívhatod apukádnak. És azt szeretné, hogy ilyen szeretetet gyakorolj te is mások felé – olyan szeretetet, ami nem akarja, hogy féljenek a jelenlétében.