Amikor fel vagyunk zaklatva, nagy a kísértés, hogy „kiteregessük mások szennyesét.” De ha valaki más rovására akarunk jó színben feltűnni, az mindig visszafelé sül el. Egy keresztyén író megjegyzi: „Az önigazultság érzése hamarabb változik szégyenné, mint hogy el tudnál onnan menni, letennéd a telefont, vagy rákattintanál a »küldésre«… Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos uralkodni a nyelvünkön. Bárcsak engem is figyelmeztetett volna valaki, hogy hagyjam abba a beszédet, és kezdjek imádkozni!” Egy Michelle nevű hölgy kemény lecke árán tanulta meg ezt. Egy munkatársával ebédeltek egy étteremben, majd kimentek a női mosdóba. Miközben a frizurájukat igazgatták, elkezdtek beszélgetni egyes munkatársaikról, akik az őrületbe kergetik őket. Michelle hirtelen dörgedelmesen kitört egy Beth nevű munkatársukra, akinek fogalma sincs arról, mennyi gondot okoz az egész csapatnak. Michel éppen belekezdett volna, hogy részletesebben is kifejtse a témát, amikor kinyílt az egyik fülke ajtaja, és kijött onnan Beth, fülig vörösen és felzaklatva. Ami feszültség-kiengedésnek indult, a pillanat törtrésze alatt változott kínos szituációvá… Beth sírva rohant ki, Michelle pedig már nem tudta visszaszívni, amit mondott. Beth nem tért vissza a munkahelyére, másnap felmondott. Miközben a munkatársak leplezetlenül örültek a szerintük jó hírnek, Michelle nyomorúságosan érezte magát… Megpróbálta felhívni Beth-t, még egy bocsánatkérő levelet is írt, de választ nem kapott. Ami még rosszabb, Michelle keresztyén, Beth nem az. „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” (Máté 7:12). Kölcsönkenyér visszajár, és a meggondolatlan beszéd is sokáig visszajár majd kísérteni.