A Siralmak harmadik fejezete leírja, hogyan borít el minket a reménytelenség – és hogyan győzhetünk fölötte. Jeremiásnál a lefelé húzó örvény az első verssel kezdődik: „Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott…” (JerSir 3:1), és aztán betegesen belefeledkezik gondjaiba. Valóban, amikor a körülményeink romlanak, az önmagunkkal folytatott párbeszéd nagyon is hasonlít Jeremiás szavaira. Ő Istent hibáztatta testi betegségéért, érzelmi gyötrelmeiért, és azért mert úgy érezte, csapdába esett. Felemlegette, hogy Isten nem válaszolt az imáira, és attól való félelmét, hogy kipécézik, és nevetség tárgyává teszik: mindezek a depresszió klasszikus elemei. Nem csoda, hogy tehetetlennek és reménytelennek érezte magát (ld. 18. vers)! Az ilyen fajta belső hangok kétségbeesést szülnek vagy felerősítik a már meglévő csüggedést és depressziót, és negatív szemléletünket táplálják. A fordulópont akkor jött el, amikor Jeremiás változtatott a belső párbeszéden: „de ha újra meggondolom, reménykedni kezdek.” Változtatott a gondolkodásmódján azzal, hogy visszaemlékezett Isten jóságára és irgalmára: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” (JerSir 3:22–23). Ha meggondolod magad, a hangulatod is megváltozik! Persze ez nem történik meg magától, neked kell szándékosan újrafókuszálni gondolataidat éppen akkor, amikor ehhez a legkevésbé érzel kedvet. Figyeld meg, Jeremiás körülményei nem változtak – a szemléletmódja változott! A biztató gondolatok árama változást idézett elő önmagával folytatott párbeszédében, és búskomorsága elmúlt: „az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom” (24. vers). Ennyire fontos a belső párbeszéd!