Magyarázó jegyzetek a Biblia egyes részeihez

Háló Sándor jegyzetei

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint; Amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált, Amelyek engedetlenek voltak egykor, mikor egyszer várt az Isten béketűrése a Noé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek tartatott meg víz által; Ami minket is megtart most képmás gyanánt, mint keresztség, ami nem a test szenyjének lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által;”

I. Péter 4,18-21.

I. BEVEZETÉS

A fenti igeszakasz egyike azoknak, amit az Új Testamentum legnehezebben érthető igehelyeként tartunk számon. Az értelmezések és a tanítások teljesen eltérnek egymástól ennek az igeszakasznak a magyarázatát illetően. Éppen ezért, a Bibliához ragaszkodó magyarázat nélkül nagy veszélye van annak, ha valaki csupán a már korábban kialakult elképzelése szerint próbálja értelmezni. Azért is kritikus ez a szakasz, mert erre alapul a pokol és a tisztítótűz tanítása, aminek viszont semmi köze a Biblia tanításához.

A keresztény egyházak némelyike, a hitvallásában, Péternek azt a kifejezését, hogy „tömlöc”, pokolnak vagy tisztítótűznek gondolja. Vagyis egy olyan helynek, ahová szerintük a földi életük után kerülnek a meghaltak közül azoknak lelkei, akiknek az élete nem volt elég jó ahhoz, hogy a Mennybe jussanak. Mivel a Bibliában is találunk olyan kijelentést, hogy „holtak országa” (Jób. 14,13.),  ezért meg kell vizsgálni a teljes Biblia összefüggésében, vajon mit mond erről az Ige. Mire gondolhatott Jób, amikor a „holtak országáról” beszélt? Valóban létezik olyan hely, ahol a meghaltak lelkei tovább élnek, legyen az a hely a Menny, vagy éppen a pokol és a tisztítótűz? Tanítja azt a Biblia, hogy az ember személyiségének részei így szétválaszthatók egymástól, hogy a test halálakor a lélek tovább él? Nem éppen ezt akarta elhitetni Sátán már az első emberpárral, nem ezzel akarta becsapni őket már az Édenben is, amikor azt mondta nekik, hogy „nem haltok meg”?

Nézzük meg, hogy mit képvisel és állít minderről a Biblia. Jézus ugyanis mindig azt mondta egy-egy vitatott téma felvetésekor: „Mint van megírva?”, „Mint olvasod!”. Csak az Ige kijelentéseivel is alátámasztott érvek és bizonyítékok lehetnek döntőek minden vitás kérdésben.

A legtöbbször felhozott bibliai érvként a szegény Lázár és a gazdag ember példázatát hozzák fel, mint olyan bibliai kijelentést, amely a pokol létezését hivatott bizonyítani (lásd: Lk. 16,19-31.). Eközben azonban elfeledkeznek arról, hogy ez a feljegyzés csupán egy példázat, nem pedig a valóság leírása. Ha a példázatok minden részletét valóságnak kellene tekinteni, akkor Jézust is csupán egy „ajtó”-nak, egy „út”-nak, vagy éppen egy „kenyér”-nek kellene gondolnunk, mivel önmagát ilyenképpen mutatta be a különböző példázataiban. Ezért aki a Lázárról szóló példázatot úgy értelmezi, hogy azzal a pokolt egy olyan valóságos helynek tekinti, ahol az emberek állandó gyötrelemben élnek a tűz égető kínjában, azok egyáltalán nem ismerik a Bibliát. Ezzel a példázattal Jézus csak azt szerette volna érzékeltetni: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” (Lk. 16,31.).

A magam részéről én semmiképpen sem szeretnék olyan örök életben részesülni, ahonnan Isten állandó rálátást ad egy olyan hely szemlélésére, ahol örökkön-örökké szenvednek emberek. Akik egy ilyen pokol létezésében hisznek, azok szerint Isten ítéli ilyen örök szenvedésre azokat, akik úgymond a pokolra jutnak. Számomra azonban az olyan Isten sem kívánatos, aki annyira el tudja viselni a teremtményeinek szenvedését, hogy még egy külön helyet is létesített csak azért, hogy ott örökké kínoztatva legyenek Tőle. Ezt nem tudom összeegyeztetni azzal a bibliai kijelentéssel, miszerint „az Isten szeretet” (I. Jn. 4,16.).

II. A HOLTAK ORSZÁGA

A Biblia kutatása alapján azt figyelhetjük meg, hogy a „pokol”, a „sír”, a „seol”, a „koporsó”, a „föld pora”, stb. kifejezések váltófogalomként találhatók meg a Bibliában annak megjelölésére, ahol a meghaltjaink nyugszanak teljes megsemmisülésben. Mert amikor meghal az ember, akkor a teljes ember hal meg (test, lélek, szellem), és ebből semmilyen része sem él tovább valahol. Ezért a Biblia alapján csak a teljes ember személyiségének egységében hihetünk. Hinnünk kell, hogy ez az egység még a halálban is együtt marad, mert a Biblia ezt nyilatkoztatja ki. Lehetetlen az emberi testtől független, öntudatos létezés. Ebből adódóan a feltámadásban sem a test feltámadását kell hinni, - hogy újra egyesül a lélekkel, - hanem a teljes ember feltámadása következik be.

Mivel a Biblia említést tesz a „holtak országáról” (Jób. 14,13.), ezért sokakban felmerül az a következtetés, hogy mégiscsak van egy olyan hely, ahol a halottak tovább élnek valamilyen módon.

·         A Biblia szerint azonban ez a hely nem más, mint a „Seol” (Lásd: Préd. 9,12.  Jób. 7,9.), vagyis a sír, ahová eltemetjük a halottainkat. 

·         Máshol a föld porának nevezi ezt a helyet: „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, és ismét porrá leszel” (I. Móz. 3,19.) „akik alusznak a föld porában” (Dán. 12,2.)

·         Jézus pedig azt mondja, hogy halottaink a koporsókban vannak, vagyis ott, ahová el lettek temetve, függetlenül, hogy igaznak vagy gonosznak lettek minősítve: „mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát. És kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására” (Jn. 5,28-29.)

·         Ezékiel pedig arról beszél, hogy Isten a sírokból szólítja elő az ő népét: „megnyitom a ti sírjaitokat, és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem” (Ezék. 37,12.)

·         A különböző korszakok szentjei, akik Jézussal együtt támadtak fel, ők sem a Mennyből tértek vissza, hanem szintén a sírokból jöttek elő: „És a sírok megnyíltak, és sok elhúnyt szentnek teste föltámadt. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének.” (Mt. 27,52-53.)

Jézus egy alkalommal arról beszélt, hogy vannak „akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik” (Mát. 10,28.). Ez a jézusi kijelentés mintha azt sugallná, hogy a léleknek mégiscsak van egy független élete a testtől, és ennek a tovább élésnek valahol történnie kell. Ebben a jézusi gondolatban először a két halál közötti különbségre kerül a hangsúly, az első halál és a második halál közötti különbségre, mint annyiszor a jézusi tanításokban: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet” (Jn. 3,36.). Ugyanakkor Jézus itt nem az ember alkotó részét képező lélekről beszél, hanem az Isten éltető leheletéről, mint lélekről. Ezzel az „élő lélek leheletével” (I. Móz. 7,22.) egyetlen teremtmény sem rendelkezik, még Sátán sem, ezért nem is tudja elvenni senkitől sem. Isten önmagából, bármilyen időben és helyzetben vissza tudja adni az élet leheletét, ezért ez az élet Isten akarata nélkül nem szűnik meg, mert Isten a forrása, csak visszaveszi önmagához, amikor azt Ő úgy akarja. Ezért mondja Jézus az övéivel kapcsolatban: „ha meghal is, él” (Jn. 11,25.). Az életadó erő tehát kizárólag csak az Isten hatalmában van, egyedül Ő rendelkezik vele, és az első halálban csak feltételesen veszi vissza, a második halálban azonban már végleg vissza fogja venni azoktól, akik elkárhoznak. Ezért mondta Jézus azt: „Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak… Féljetek attól, aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen.” (Lk. 12,4-5.)

Isten Igéje még arra a részletre is kitér, hogy hol őrzi Isten az élet leheletét, amely a halál pillanatában visszatér hozzá, egészen a feltámadásig. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következő kijelentést adja Pál apostol: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben”  (Kol. 3,3.). Mivel Isten az élet forrása és adományozója, ezért nyilvánvaló, hogy az újraéledés lehetősége is Benne van, és újra Belőle fakad majd. „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él” (Jn. 11,25.). „Ő benne van az élet” (Jn. 1,4/a.). „Minden Ő benne áll fenn” (Kol. 1,17/b.)

III. VAN-E ÉLET A HALÁL UTÁN?

A halál utáni életről vallott tanítás a pogány új-platoni filozófia áramlatával került be a keresztény gondolkodásba a 2-3. században, és így némelyik egyház tanítási rendszerébe. A Biblia tanításától viszont teljesen idegen ez az elképzelés. A Biblia ugyanis a következőket állítja ezzel kapcsolatosan.

„Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végük van azoknak; amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindegyikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindegyik ugyanazon egy helyre megy; mindegyik a porból való, és mindegyik porrá lesz. Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é?” (Préd. 3,19-21.)

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk sincs többé; mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik… Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, ahová menendő vagy.” (Préd. 9,7-8. 12.)

Valójában ezért van szükség a feltámadásra is, mert a meghaltjaink nem élnek valahol a haláluk után is, hanem a föld porában nyugszanak a feltámadásig. Ezért Jézus is azt mondta felőlük, hogy egyszer majd „eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Ján. 5,28-29.). Ha a meghaltak a Mennyben vagy éppen a pokolban lennének, akkor nem lenne szükség a feltámadásukra. Jézus dicsőséges visszajövetelének is az az egyetlen oka, hogy a meghalt igazak a föld porában pihennek, de Jézus visszajön értük, hogy elvigye őket oda, ahol Ő van, vagyis a Mennybe. Jézus a tanítványainak sem azt ígérte, hogy a haláluk pillanatától vele fognak lenni a Mennyben, hanem azt, hogy vissza fog jönni értük (lásd: Ján. 14,1-3.). Dániel prófétának is azt mondta, „Te pedig menj el a vég felé; és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén” (Dán. 12,13.). A végnek ebben az idejében ugyanis „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra.” (Dán. 12,2.). Vagyis mindenki a „föld porából” fog feltámadni a napoknak végén, vagyis Jézus dicsőséges visszajövetelekor.

IV. A „LÉLEK” SZÓ JELENTÉSE

Nagyon sok vitának az képezi az alapját, hogy az egymást meggyőzni akaró felek esetenként nem veszik figyelembe, hogy a Biblia az adott igében milyen lélekről beszél. Könnyelműen átsiklanak afölött, hogy a Biblia szerint milyen lélek tér vissza Istenhez az ember halálának a pillanatában?

Az általunk használt Biblia ugyanis öt dolgot jelöl meg ezzel az egyetlen szóval, hogy „lélek”.

·         Léleknek nevezi az Istenség egyik személyét, a Szentlélek Istent: „Az Isten lélek” (Jn. 4,24.) „Szent Lélek”  (Jn. 14,26.) „az Isten Lelke lakik bennetek”(Róm. 8,9.)

·         Ugyanezzel a szóval fejezi ki az Isten angyalainak lényét és természetét is, valamint az elbukott angyalok munkáját is: „szolgáló lelkek” (Zsid. 1,13-14.), „kiűzé a tisztátalan lelkeket” (Mt. 8,16.), „tisztátalan lelkektől gyötrettek” (Lk. 6,18.)

·         A lélek szó igen gyakran előfordul az egész embernek, mint élő személyiségnek a megjelölésére is: „Így lőn az ember élő lélekké” (I. Móz. 2,7/b.), „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni” (Ezék. 18,20.), „valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van” (I. Jn. 4,2.)

·         Lélek szóval jelöli a Biblia az Isten által teremtett ember egyik alkotó elemét is, mint az emberi érzelmek és indulatok központját: „Felette igen szomorú az én lelkem” (Mt. 26,38.),  „feldúlva a ti lelketeket” (Csel. 15,24.), „napról-napra gyötri vala az ő igaz lelkét” (II. Pét. 2,8.). Kifejezi az Istennel való kapcsolatból fakadó lelkiséget, a lelki életet: „elhat a szívnek és léleknek… megoszlásáig” (Zsid. 4,12.), „Szeresd az Urat, a te Istenedet… teljes lelkedből” (Mt. 22,37.), „mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért” (Mk. 8,36-37.)

·         De ezt a szót használja a Biblia annak megjelölésére is, amit Isten lehelt az emberbe a teremtéskor: „lehellett az ő orrába életnek lehelletét” (I. Móz. 2,7/a.), „És oda vesze minden földön járó test… Mindaz, aminek orrában élő lélek lehellete volt” (I. Móz. 7,21-22.). Ez a meghatározás az egész Bibliában az Isten életet biztosító leheletére, életadó hatalmára vonatkozik. „Ne háborogjatok; mert a lelke benne van” (Csel. 20,10.), „És ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik” (Mt. 10,28).

Bár a Biblia különböző kifejezéseket és szavakat is tud használni a lélek jelölésére úgy az Ó, mint az Újtestamentumban, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a szavak különböző dolgokat jelentenének. Bár újabban előszeretettel hivatkoznak teológusok arra, hogy ezeknek a szavaknak más és más jelentése van az eredeti szövegben. A valóság viszont az, hogy csupán rokon értelmű szavakról van szó. Az adott nyelv gazdagságát jelzi, hogy több szót is tud alkalmazni ugyanarra a fogalomra. Hasonlóan, miként a magyar nyelvben mondjuk, hogy megy, járkál, lépked vagy sétál, mindegyik szó minimális különbséggel szinte ugyanazt jelenti. A másik eset pedig az, amikor egyetlen szóval több dolgot is ki tudunk fejezni, mint a „toll” vagy a „nyúl” szavainkkal. Az alábbi példában szemlélve is látható, hogy úgy a héber mint a görög, mindkét szavával ugyanazt akarja kifejezni, vagyis azt, hogy az isteni éltető lehelet kiment, visszatért, vagy éppen még benne van.

·         „És beléjük ment a lélek, (ruach) s megéledének.”  (Ez. 37,10.)

·         „És megtért a gyermekbe a lélek, (nefes) és megélede.”  (I. Kir. 17,22.)

·         „És visszatére annak lelke, (pneuma) és azonnal fölkele.”  (Lk. 8,55.)

·         „Ne háborogjatok, mert a lelke (psüché) benne van.”  (Csel. 20,10.)

Máskor pedig ugyanazt a dolgot kétféle szóval is kifejezi a Biblia, esetleg ugyanabban a mondatban: „Magasztalja az én lelkem (psüché) az Urat, és örvendez az én lelkem (pneuma) az én megtartó Istenemben.” (Lk. 1,46-47.). Mindezek hátterén azt mondhatjuk, hogy nem nyelvtani, hanem csak a szövegkörnyezeti összefüggés, és az egész Biblia tanításával való összhang alapján mondhatjuk ki bizonyossággal, hogy az adott esetben mire vonatkozik egy-egy szó a lélek által megjelölve.

A Biblia kijelentéseinek hátterén azt kell tisztán látni, hogy a halál pillanatában az ember minden életfunkciója megszűnik (Lásd: Préd. 9,7-8.  12.).

·         Megszűnik a szellemi vagyis az értelmi tevékenység. „Semmit sem tudnak… mivelhogy emlékezetük elveszett… okoskodás, tudomány, bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy”.

·         Megszűnik a lelki vagyis az érzelmi tevékenység és reakció. „Szeretetük, gyűlöletük, gerjedezésük elveszett”.

·         Megszűnik a testi vagyis a fizikai tevékenység. „Többé semmi részük sincs semmi dologban… semmi cselekedet nincs a Seolban”.

A Biblia tehát még a halálban sem választja szét az ember személyiségének hármas egységét (test, lélek, szellem). Még Jézus haláláról is ilyen módon tesz bizonyságot a Biblia: „…annak felette az én testem is reménységben nyugszik, mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Csel. 2,26-27.).

Mivel a Biblia határozottan beszél arról, hogy a halál pillanatában „a por földdé lesz, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt” (Préd. 12,9.), ezért választ kell keressünk arra, vajon az előzőek figyelembevételével milyen lélek tér vissza Istenhez? Mivel az érzelmi tevékenységünket kifejező lélek a testtel együtt megszűnik a halálban, ezért nyilvánvaló, hogy az Istenhez visszatérő lélek nem lehet más, mint az Isten éltető lehelete. Vagyis ugyanaz a folyamat megy végbe, mint az élet keletkezésekor, csak a halálban fordított sorrendben. Isten a porból teremtette meg a mindhárom tevékenységre képes embert (test, lélek, szellem). A megteremtett emberből, aki teljes és tökéletes volt, már csak az élet hiányzott. Ezért lehelte az orrába az „életnek leheletét” (I. Móz. 2,7.), hogy élővé legyen. Vagyis nem az Isten által formált test lett ettől emberré, hanem a teljes ember lett élővé, élő lénnyé. A halál pillanatában viszont ezt az életadó leheletét veszi vissza Isten, amitől azonnal megszűnik az ember minden funkciója. Így az ember újra porrá lesz, (nemcsak a test, hanem a teljes ember) mint azelőtt volt: „mert por vagy te, és ismét porrá leszel”. (I. Móz. 3,19/b.).

Amikor a Biblia elemzi a halálnak ezt a folyamatát, akkor nagyon határozottan kimondja, hogy ebben a folyamatban nincs különbség az ember és az állat halála között (Lásd: Préd. 3,19-21.). Azt viszont nem gondolja senki, hogy az állatok lelke is a Mennybe vagy a pokolba kerül, mindenki csak az ember lelkéről feltételezi ezt. Ezért Isten a következő megállapításokat adja nekünk az előző igeszakaszban:

·         „Az ember vége hasonló az oktalan állat végéhez”.

·          „Ahogy meghal az egyik, úgy hal meg a másik is.”

·         „Mindegyik ugyanazon egy helyre megy.”

·         „Mindegyik porból való, és mindegyik porrá lesz.”

·         „Ugyanaz a lélek van mindegyikben.”

Vagyis ezért nem megy máshová egyiknek a lelke sem, vagyis az éltető lehelete. Mindegyikből Istenhez tér vissza, aki adta azt: „a por földdé lesz, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt” (Préd. 12,9.). Ezért az első halál folyamatát tekintve „az embernek nincs nagyobb méltósága az oktalan állatoknál” (Préd. 3,19.), mondja az Ige. Ezt erősíti a Bibliának az özönvíz történetéről szóló beszámolója is. „És oda veszett minden földön járó test, madár, barom, vad és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember. Mindaz, aminek orrában élő lélek lehelete van, a szárazon valók közül mind meghalt.” (I. Móz. 7,21-22.).

Amikor azt látjuk, hogy ilyen egyértelmű a Biblia tanítása, akkor önkéntelenül is felmerül az a kérdés, miként lehetséges, hogy ennek ellenére mégis léteznek teljesen különböző nézetek, és mindegyik a Bibliára hivatkozik? Valószínűleg azért, mert sokakban már a Biblia tanulmányozása előtt kialakult egy sajátos egyéni elképzelés, és a Bibliára már csak azért van szükségük, hogy ehhez a nézetükhöz keressenek benne igazoló kijelentéseket. Az ilyen szemlélet és gondolkodásmód nem akar a Szentlélek vezetésére hagyatkozni, pedig csak Isten Lelke tud világosságot adni a tiszta megértéshez, és tarthat vissza bennünket a tévedésektől. Ezért Isten mindenkit óv attól, hogy a saját nézeteihez keressen igazolást a Bibliából. Inkább engedjük, hogy a Biblia alakítsa és formája nézeteinket és hitünket.