Máté evangéliumában olvasható egy érdekes gondolatmenet, melyben Jézus az utolsó ítéletről tájékoztat bennünket (Mt 25:31-46). A tanítását így kezdi: “Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől” (Mt 25:31-32).

Jézus a tanítása során többször is tesz olyan megjegyzéseket, melyek meghaladják a mi teológiai felfogásunkat. A most említett igeszakaszban pedig ismételten ezt teszi.

Ha megkérdeznének ugyanis minket, hogy szerintünk mi lesz az alapja az utolsó ítéletkor a felmentésünknek, akkor valami ehhez hasonló választ fogalmaznánk meg:

• Aki elmondta a megtérők imáját, az üdvözül. Ő már nem kecskének számít, hanem Jézus bárányának.
• Aki megfelelő teológiai elképzeléseket fogad el, az lelkileg érett és egészséges, és ezért örök élete lesz.
• Aki gyülekezetbe jár, adakozik, keresztény rendezvényeken vesz részt, szolgálatot végez, az Isten Országának örököse.

Jézus azonban még véletlenül se fogalmaz meg ilyesféle választ. Az utolsó ítéletkor a felmentő ítélet alapja Máté evangéliumának 25-ik fejezete szerint nem a teológiai-dogmatikai felkészültségünk. Nem az általunk végzett szolgálat. Nem a hitvallás, melyet igaznak fogadunk el. Nem egy ima, melyet egy keresztény koncerten felfokozott érzelmi állapotban elmondtunk.

Egyszerre kijózanító és megdöbbentő az, hogy mit nem mond, és mit mond Jézus. Szerinte ugyanis azok mennek be az örök életre, akik…

• …enni adtak az éhezőknek.
• …inni adtak a szomjazóknak.
• …befogadták az idegeneket.
• …felruházták a mezíteleneket.
• …meglátogatták a betegeket.
• …felkeresték a foglyokat.

Nincs szó bibliaolvasásról, imáról, gyülekezetről, szolgálatról. Egyszerű, hétköznapi és gyakorlatias tettekről van szó, melyekre bárki képes.

Jézus a nincstelenekkel, betegekkel, reménytelenekkel azonosítja magát, és azt kéri tőlünk, hogy rászoruló felebarátainkban Őt magát szolgáljuk. Valódi áldás és kegyelem, amikor egy elesett felebarátunkban felismerjük a rejtőzködő Krisztust, és engedjük, hogy e felismerés tettekre indítson minket.

Jézussal viszonylag gyakran találkozhatunk ebben a világban. A kérdés az, hogy felismerjük-e Őt, és hajlandók vagyunk-e szolgálni Neki abban az alakjában, amelyben közel jön hozzánk.