Az ember mulandósága

Isten örökkévalóságának szemlélése olyan vágyakat szabadít fel az ember lelkében, amelyek már szinte feledésbe merültek, másrészt viszont az Istennel való kapcsolat újrafeleleveníti bennünk. A hívő ember reménységét éppen ezért az hevíti, hogy az időből nem a semmi és az elmúlás felé menetel, hanem az örökkévalóság felé. Itt ugyan még csak részletekben élünk, percekben, órákban, és években: most még csak életünk mozaik-köveit rakosgatjuk, egyszer azonban a teljességet élhetjük meg. A zsoltáríró szomorúan megállapítja, hogy most még “a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (10. vers).

A Bibliát olvasva mindenhol azzal találkozunk, hogy a bűn világában élő ember szinte reménytelenül és kétségbeesetten kiált fel. Jób pátriárka fogalmazza meg a legradikálisabban és mondja el a mulandó ember kilátástalan panaszát.

“Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltűnik, mint az árnyék és nem állandó.... Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból. Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! Ha meghal az ember, vajon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. Szólítanál és én felelnék néked, kívánkoznál a te kezednek alkotása után. De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez. Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről; A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arcát, úgy bocsátod el őt. Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök. Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.” (Jób. 14,1-22.)

Még a természet világával összehasonlítva is kétségbeejtő az ember helyzete, megalázott, halálraszánt és múló semmi az élete. Jób mindezeknek az ismeretében és a saját életében is megtapasztalva veti fel szenvedélyesen a maga kérdéseit, amit viszont mi is felszoktunk vetni alkalmanként, nyíltan vagy csak magunkban. Ha az ember meghal, ha az ember kimúlik, akkor hol van ő? Vajon csak ennyi volna az ember élete és teljesen vége, nincs folytatás és nincs újrakezdés? Valami természetellenes van abban, hogy az embernek, aki a teremtett világunkban a legmagasabb rendű lény, még annyi állandósága sincs, mint egy fának.

Mózes kimondja ebben a zsoltárban az örök problémát jelentő, de mégis változhatatlan igazságot: “Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai” (4. vers). Ezt már az Édenben is kijelentette Isten a bűnössé lett ember előtt: “visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.”(I. Móz. 3,19/b.). Istennél ez egy végleg  eldöntött és “elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghalljanak” (Zsid. 9,27.). Az utókor embere pedig teljesen tehetetlenül áll ez előtt az isteni végzés előtt. Ezt a döntését viszont nem azért hozta meg, mert már eleve halálra szánta az embert a teremtésekor, hanem csak a bűn miatt következett be ez a sors az emberre. Ezt a következményt azonban maga az ember választotta magának azzal, hogy rossz helyen rossz döntést hozott. Amikor pedig már felismerték, hogy rosszul döntöttek, akkor már nem voltak képesek változtatni a kialakult helyzeten, csak szomorúan szemlélni a következményeket, és szembe nézni egy nem kívánt véggel.

“Amikor Ádám és társa a lankadt virágokban és hulló falevelekben a pusztulás első jeleit látta, jobban gyászolt, mint most az ember halottai miatt. A törékeny, érzékeny virágok halála valóban okot adott a fájdalomra. De amikor a hatalmas fák elhullatták leveleiket, ez a kép élénken emlékeztette őket arra a rideg tényre, hogy minden élő sorsa a halál.” (Pátr.Próf. 36,2.)

Ádámhoz hasonlóan cselekszik a legtöbb mai ember is, amikor bizonyos dolgokról egyértelműen tudják, hogy ártalmas és veszélyes számukra, ennek ellenére mégis úgy döntenek, hogy élnek vele és ragaszkodnak hozzá. Isten viszont az első embertől kezdve napjainkig mindig tiszteletben tartotta és tartja az ember szabad akaratából meghozott döntését. Következményét azonban mindenkinek vállalnia kell.

Az örök problémát jelentő nagy kérdés másik oldalán ott találjuk még azt a tényt is, miszerint nem elég az, hogy Isten változhatatlan akaratából minden embernek vissza kell térni a föld porába, hanem még az evilágra születéssel kapott idő is rendkívül rövid és kevés. “A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (11. vers).Egyrészt nagyon lehangoló ezt a hetven vagy nyolcvan esztendőt az örökkévalósághoz viszonyítani, másrészt pedig rendkívül gyorsan a végére érünk: “gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk”.

Mintha Mózes ismerte volna azt a gyorsaságot, amit a gyalogos ember üteméhez viszonyítva képesek vagyunk elérni a repüléssel. Ahogy a repülővel gyorsan magunk mögött hagyunk egy-egy területet, legyen az egy város vagy akár egy ország is, ugyan olyan gyorsan tűnik el és kerül a hátunk mögé az a hetven vagy nyolcvan esztendő is. Csak a végéhez közeledve döbbenünk rá, hogy mennyi mindent nem csináltunk meg, mert nem jutott rá idő. Mennyi mindent megtehettünk volna, de most már nincs rá idő és lehetőség. Mennyi mindent másként csináltunk volna, ha időben felismerjük a kísértéseket és a buktatókat, ha azzal az ismerettel és tapasztalattal rendelkeztünk volna az események pillanatában is, mint utána.

Mózes azonban azt is megfogalmazza az imájában, hogy nem elég az életünk végénél sopánkodni és kétségbeesetten panaszkodni, hanem még időben kell Istenhez fordulva imádkozni és segítségét kérni. “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk... És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (13-18. versek).