"Annakokáért örüljetek egek és akik lakoztok azokban. Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van."

(Jel. 12,12.)

Akik mindenüket Istennek szentelték, nem kerülik el a lelkek ellenségének zaklatását. Sátán különleges kísértéseivel jön hozzájuk, hogy terve szerint elcsábítsa őket Isten iránti hűségüktől. A megvesztegetés tárgyát ajándékként kínálja, ahogy azt Jézusnak is felajánlotta a megkísértés pusztájában, ilyen szavakkal: „Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Mt. 4,9.) 
Milyen választ adhat a keresztény a gonosz minden kísértésére? Azt kellene mondania: „Nem fogom befolyásomat semmi másra felhasználni, csupán Krisztus ügyének előmozdítására. Nem vagyok a magamé; áron vétettem meg. Nem azért élek, hogy a magam kedvében járjak; megvásároltak, Krisztus vére volt a váltságdíj. Nem tudok neki többet adni, mint azt, ami az övé, mert életem minden pillanata az ő tulajdona. Én az ő szolgája vagyok, akit a Mester akaratának teljesítésére alkalmazott.” 
Ez az egyetlen álláspont, amit biztonsággal elfoglalhatunk; ha a gyülekezet minden tagja egyénileg így érezne, micsoda erő áradna, mely Krisztushoz vonzana és megmentene lelkeket. A félszívvel végzett munka az az erőfeszítés, hogy egyidőben szolgáljuk Istent és az ördögöt, megfosztja az egyházat a Szentlélek jelenlététől. 
Bár a gyülekezet tagjai Istennek szentelték magukat, bár a Lélek egységében és a békesség kötelékében élnek, szerveződnének bár abból a célból, hogy másokra is jó befolyást árasszanak, akkor a gyülekezet valóban a világ világossága lesz. Ha a tagok egyénileg is arra törekednének, hogy jellemükben és életükben a világ előtt Krisztust képviseljék, akkor ezrek vonzódnának a Megváltóhoz, olyanok is, akik ma még okot találnak arra, hogy azok szavait és tetteit kritizálják, akik Krisztus nevét vallják. „Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (II. Kor. 4,6-7.)