„Boldog ember az, akit te megfeddesz Uram, és akit megtanítasz a te törvényedre, hogy nyugalmat adj annak a veszedelem napján,míg megásták a vermet a hitetlennek.”

Zsoltárok könyve 94:12-13

Egy alkalommal fiatalokkal beszélgettünk arról, mi a boldogság, és arra kértük őket, próbálják meghatározni, mikor érezték magukat boldognak, illetve szerintük mi az igazi boldogság. Különböző meghatározások születtek. Mindegyikben volt egy közös vonás, éspedig az, hogy a boldogságot egy pozitív eseményhez, állapothoz vagy érzéshez kötötték. Ha ma reggel megállsz egy percre és elgondolkozol azon, mit jelent számodra a boldogság, valószínű hasonló eredményhez jutsz majd.

Éppen ezért hangzik nagyon furcsán ez a zsoltár: boldog ember az, akit megfedd az Úr. Melyikünk az, aki örül a feddésnek? Még ha teljesen megalapozott is, ha tudjuk, hogy valóban rossz fát tettünk a tűzre, vagy éppen nagyon elvetettük a sulykot, és ha mi a másik helyében lennénk, ha kívülről szemlélnénk magunkat, mi is hasonlóan járnánk el, akkor is rosszul esik az, ha megfeddnek. Mégis, a zsoltár írója „boldognak” nevezi azt az embert, akit az Úr megfedd. Miért teszi ezt?

Talán azért mert ez nem egy öncélú feddés. Nem azért részesít feddésben Isten, mert azt szeretné, ha rosszul éreznénk magunkat, vagy hogy ő kerekedjen felül, és éreztesse, hogy „bezzeg én jobban teszem a dolgokat”. Az ő feddését tanítás követi. Nem csak azt mondja el, mit nem szabad tennünk vagy mit vétettünk, hanem azt is, hogyan kellene legközelebb eljárnunk, mi lenne a helyes megoldás. Feddésének és tanításának célja, hogy megóvjon a rossz napoktól.

Ez nem jelenti azt, hogy semmi rossz nem ér majd bennünket, de bízhatunk abban, hogy ha hallgatunk az ő szavára, megtanulunk törvényei szerint élni, akkor sok olyan kellemetlenséget elkerülhetünk, ami rosszat okoz.

Nem tudjuk mi vár ma ránk. Lehet, hogy Isten ma a feddés módszerét választja, hogy megtanítson számunkra egy fontos leckét. Lehet, hogy a Szentíráson keresztül szól hozzánk, vagy a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg, de az sem kizárt, hogy egy másik emberen keresztül hívja fel a figyelmünket egy tévedésünkre, hibánkra.

Mindannyian szívesebben hallgatjuk, ha megdicsérnek. Az elismerésre is szükségünk van, hogy kiegyensúlyozottak legyünk, de éppen ilyen fontos az, hogy alkalomadtán feddésben részesüljünk. Egyszer egy tanárom azt mondta, hogy az a legszegényebb ember a világon, akinek nincs egy olyan barátja, társa, ismerőse, aki részrehajlás nélkül képes megdicsérni, ha valamit jól tesz, és ugyanilyen objektíven képen megfeddni, ha a szükség megkívánja. Istenre, mint barátra ebben is számíthatunk!

Legyünk nyitottak elfogadni a feddést, bármennyire rosszul is esik! S lássuk meg mögötte Isten csiszoló, nevelő szándékát amely szeretetből fakad!