„Nincsen
senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.”

 (János evangéliuma 15. fejezet 13. vers)




Mikor
az önfeláldozó szeretetről beszélünk mi lelkészek, igehirdetők legtöbbször
valamilyen drámai, tragikus történetet használunk illusztrációként. 




„A
hídkezelő, aki a kisfiát áldozza fel, miközben átrobog a gyorsvonat”, 

„a
te gyermeked vére menti meg a világot a fertőző betegségből”




Ezek
a példák azonban mind sántítanak abban, hogy a fiú mindenhol, mint passzív
szenvedő van jelen, szemben a Bibliai Megváltó történetével. Hiszen Jézus nem
véletlenül halt meg, nem kényszerítették rá, hogy eljöjjön a földre és szenvedjen
a kereszten. 




Önként
vállalta mindezt, sőt eleve, az ember megteremtése előtt már elhatározta, hogy
bármi történjék, Ő az életével vállal felelősséget.




Mi
az önfeláldozó szeretet, az önfeláldozó élet?




Ezek
szerint nem az, hogy „én már annyit szenvedtem miattad, míg felneveltelek…”;
„hát tudod nem érdemled meg, de megteszem, hogy lásd milyen jó vagyok hozzád…”;
„ha tudnád mit kellett elviselnem miattad…”




Bizony
könnyebb egyszer heroikus mártírnak lenni, mint csöndben önként levinni a
szemetet, elmosogatni az edényeket, felseperni, felmosni…




Jézus
önfeláldozó szeretetének nagysága nem abban áll, hogy egyszer meghalt a
kereszten, hanem, hogy „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté
28:20), vagyis a mindennapi, legparányibb gondjainkkal is törődik. 




„Nincs
senkiben nagyobb szeretet…” - mondja az Ige, de Jézus élete rácáfol minderre,
mert Ő nemcsak a barátait szereti mindenekfelett, hanem az ellenségeit is. „Isten
pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök
voltunk, Krisztus érettünk meghalt.”(Róm.5:8)




Más
szavakkal, összefoglalva; „Ő nem meghalt,
nem értünk, hanem miattunk és él, de nem miattunk, hanem értünk.” 




Így
hív ma reggel, hogy kövesd példáját és viszonozd szeretetét!