Pál azt írja: „…tövis adatott a testembe (…) Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Korinthus 12:7–10)

Pál nem kapta meg a keresett választ, amíg abba nem hagyta a kérést, és el nem csendesedett.

Néha annyira leköt minket az, hogy megmondjuk Istennek, mit kellene tennie értünk, hogy nem halljuk meg, amikor Isten azt mondja, mit akar véghez vinni bennünk.

Ha egy makacs probléma van az életedben, talán ideje abbahagynod a beszédet és elkezdeni figyelni. Isten a legjobb időpontot választotta arra, hogy fontos leckéket tanítson meg Pálnak: a nehézségek idejét. Így hát a nehéz idők rossz híréről kiderül, hogy igazából jó hír volt – mert többet tanulhatsz meg Istenről a völgyben, mint a hegycsúcson.

C. S. Lewis így jellemzi, hogyan használja Isten a fájdalmat a velünk való kommunikálásra: „Isten suttog nekünk az örömeink idején, szól hozzánk a lelkiismeretünk által, de kiált a fájdalomban.” Mielőtt Isten szólt volna, Pál csupán azt akarta, hogy Isten távolítsa el a problémáját. Miután Isten szólt hozzá, megértette, hogy a problémája által talált valami jobbat és nagyszerűbbet: természetfeletti erőt, ami éppen azokra a nehéz időkre van fenntartva, amikor felismerjük, hogy Isten jelenléte nagyobb, mint a problémáink, és hogy céljai nagyobbak, mint a fájdalmunk.