Jézus ezt tanította az imádságról: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.”

Két konkrét útmutatást is adott. Először: „menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz” (Máté 6:6). Másodszor: „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle” (Máté 6:8). A szívből jövő imádság nem emberi füleknek szól. Ezért kell egy nyugodt, magányos helyet keresnünk, ahol nem kísért a szerepjátszás.

Az őszinte imádságban a Szentlélek felszínre hozza azokat a dolgokat, melyeket gondosan rejtegetünk mások elől, sőt, még magunk elől is. Az őszinte imádság olyan, mint egy tükör: szembesít az igazsággal, és megköveteli, hogy bevalljuk „a szégyenletes titkos bűnöket” (2Korinthus 4:2). Ha ezt megtetted, akkor Isten jelenlétéből megtisztulva, helyreállítva tudsz távozni azzal a biztos tudattal, hogy világosan érted akaratát.

Semmi sem ösztönöz jobban a szívből jövő, őszinte imára, mint a valódi szükséghelyzet. Ilyenkor a kimagasló személyiségek és a szürke átlagemberek egyaránt elismerik: „Uram, nálad nélkül semmit sem tehetek. Bármit is érnék el nélküled, az nem érne semmit!” Ez a kendőzetlen imádság helye. Anna volt így, amikor gyermekért kiáltott Istenhez. Olyan szenvedélyesen imádkozott, hogy Éli, a főpap azt hitte, hogy részeg (ld. 1Sámuel 1:13). Isten azonban meghallotta kiáltását. Sámuel már aznap megfogant Anna szívében, és nem sokkal később megfogant a méhében is.

Ne hagyd hát el az imádság helyét, amíg meg nem fogan benned Isten életedre vonatkozó céljának magzata, amíg el nem kezd formálódni benned, amíg a látásod, a jövőképed meg nem születik!