Mielőtt felfedeznénk az Istentől kapott életcélunkat, gyakran tapasztalunk egy sor olyan viszontagságot, ami miatt el kell engednünk a mulandó dolgokat, és meg kell ragadnunk azt, ami örök.

Pál számára ez minden földi tulajdon elvesztését jelentette. Másoknak ez jelentheti a válás csatáit a bíróságon. Amikor az a személy, akit a „mindenednek” tartottál, elhagy, hirtelen elveszítesz mindent, ami addig a tiéd volt.

Nézd csak Jóbot; otthona romokban, a házassága rossz tréfa, a gyermekei halottak. Ekkor fedezte fel, hogy meg lehet fosztva a mulandóktól, de az örökkévalótól nem; elveszíthetjük a vagyonunkat, a barátainkat és a hírnevünket, de a jellemünket és az Istenbe vetett hitünket senki sem veheti el tőlünk – ezek a dolgok az élet minden veszteségét túlélik. A Bibliában azt olvassuk, hogy Jób „a földre esve leborult és áldotta Istent” (Jób 1:20 KJV). Az igazi imádat az áldozat tüzében születik. Ha oda tudsz tenni az oltárra valamit, amiről azt gondoltad, hogy a tiéd, de rájöttél, hogy igazából mindig is Istené volt – ez az igazi istentisztelet.

Nézd csak meg Ábrahám oltárát: Isten nem azt akarta, hogy megölje Izsákot; azt akarta tudni, hogy van-e valami, amit Ábrahám jobban szeret nála. Ez az áldozat, eljutni odáig, ahol így tudsz imádkozni: „Uram, itt vannak a sérelmeim, a meg nem bocsátásom, az érzés, hogy jó benyomást akarok tenni másokra, az időm, a tehetségem és a vagyonom, bármi, amibe belemerültem, ami akadályozza, hogy teljesen a tied legyek. Nem kell elvenned tőlem ezeket a dolgokat, mert örömmel adok oda mindent azért, hogy olyanná legyek, amilyennek te akarsz látni.”

Te tudsz így imádkozni? Nem könnyű, de megváltoztatja az életedet!