Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki? (Mk 4:40-41)

Egyezzünk meg, hogy a tanítványoknak volt, amitől begazoljanak. Legtöbbjük tapasztalt hajós volt, ismerte a Genezáreti tónak gyilkos szeszélyeit. Értek már meg viharokat és hallották az öregek intő történeteit is. Ebben a rájuk szakadt veszedelemben hatalmas előnyük volt: velük utazott Jézus. Az ő útjain jártak, az ő akaratát teljesítették, amikor vízre szálltak az éjszakában.

Áldott teher volt a fedélzeten a csöndesen szendergő Úr. Nem kapitánykodott, nem üvöltözött, hogy vitorlát fel, vitorlát le, töltsetek ki papírt, tegyetek maszkot, fertőtlenítsétek a kormánylapátot! Vagy, hogy a nyolcon felüliek ugorjanak a tengerbe!
Egyet szólt, és a vihar egyből elült. Ahogy jött úgy eltűnt, csend és biztonság lett megint.

Ekkor tört ki a tanítványokon a poszttraumás sokk. Ne gondoljátok, hogy mi is az egész ijedség elmúlásakor csak úgy simán tovább kolbászolunk. Akkor szakad ránk az igazi rettenet: lám olyan erőknek vagyunk kitéve, melyeknek nem parancsolunk, melynek nagyságát nem ismerjük, szándékait nem ismertük még ki teljesen.

Mert sétálgattunk a szimpatikus Mesterrel, ünnepelgettünk, hallgatgattuk, megvolt róla véleményünk, fűzött hozzá egy egyre erősödő szimpátia és baráti viszony: de, hogy ennyire tőle függjön ég, föld, élet, megtartás, szabadítás azt nem láttuk át és nem fogtuk fel. És akkor egyszer csak az egészet megtapasztaljuk a bőrünkön. Nem baj, ha megfogalmazódik bennünk: mekkora is Krisztus valójában? Nagy. Nagyobb, mint szívünk és gondolatunk. Jobb előtte meghajolni. (Szász Tibor András, Felsősófalva)

Tekints magadba és elcsüggedsz, tekints szét magad körül, és félelem fog el, tekints Jézusra, és békesség lesz az osztályrészed.