„Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz…" (Zsoltárok 91,4)

Gyermekkoromban rengeteg időt töltöttem nagyszüleimnél. Szinte ott nőttem fel, hiába laktunk egy faluban, a nyár beálltával leköltöztem hozzájuk, és szinte csak szeptemberben, az iskolakezdésre mentem haza. Mindig volt mit tenni, locsolni a palántát, szaladgálni az akkor még aszfalt nélküli úton a sokszor térdig érő pocsolyában, és persze ott volt a hátsó udvar a maga titokzatosságával. A csűrrel, ahol lehetett a bunkerom, a kamrákkal, ahol mindig lehetett találni valami kincset, és a sok jószág. Közülük is mindig csodálattal figyeltem a kotlóst, mert nagyszüleim még kotlóst ültettek, és így keltettek kiscsibét. Mindig rácsodálkoztam arra, hogy hívta haza a szárnyai alá kicsinyeit, amikor viharfelhő jött, kezdett esteledni, vagy gyanús madár szálldogált az égen.

Dávid, a zsoltáros így beszél mennyei Atyánkról. Azt mondja, olyan a mi Istenünk, mint egy gondoskodó anya, akihez viharos időben, nehézségek között menekülhetünk. Ő is számtalanszor tette meg ezt, menekült az Úrhoz. Pedig bátor katona volt, gyerekként szállt szembe a hatalmas vitézzel, Góliáttal. Legyőzte a medvét, az oroszlánt, sosem ijedt meg, mégis ezt mondja: tollaival betakar, szárnyai alatt oltalmat nyújt az Isten.

Drága testvérem, ebben a nehéz, minden lelket megpróbáló időben van kihez menekülni, van kinek az oltalmában menedéket találni. Atyád szeret téged, menj oda bátran hozzá, vidd oda életedet, ő oltalmat nyújt neked, ha kéred. (Tóth István, Abaújvár)

Kőszikla és biztos menedék. Megélhetik csodáját mindazok, akik szavára hagyatkoznak, és benne bíznak. Ezt Ő ígérte. Ezért szívem boldog és nincs bennem többé félelem.