Isten azt mondta Mózesnek: „Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Mózes 3:10). Azonban Mózes ahelyett, hogy azt gondolta volna: „Micsoda megtiszteltetés!”, ezt felelte Istennek: „Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait?” (2Mózes 3:11). Mózes a fáraó örökbe fogadott unokájaként nevelkedett, így megtanulta, mi kell egy nép vezetéséhez, de száműzték, mert megölt egy egyiptomit.

Könnyen bíráljuk Mózes tétovázását, de Mark Roberts megjegyzi: „A bölcs vezetőkben van egyfajta vonakodás, ami alázatosságukból ered, és abból, hogy komolyan veszik a vezetés felelősségét… Végtére is, amikor Isten Mózest választotta, pontosan tudta, hogy húzódozni fog… kereshetett volna valakit, akinek nagyobb az önbizalma, de nem így tett. Gondolj bele, hogy játszódott volna le ez a jelenet, ha Mózes így válaszolt volna: »Nem gond, Isten. Én vagyok a te embered! Sok éves tapasztalatra tettem szert a fáraó udvarában!« Szerinted alkalmas lett volna egy ilyen öntelt ember a feladatra? Kétlem. Ha azért vonakodunk elvállalni a vezetést, mert tisztában vagyunk korlátainkkal, és őszintén belátjuk a felelősség súlyát… éppen ez ad egészséges önbizalmat a vezetéshez. Ahelyett, hogy felsorolta volna Mózes képességeit és elért eredményeit, Isten egyszerűen ezt mondta: »én veled leszek« (2Mózes 3:12).” Másként fogalmazva: „Tudom, hogy egyedül nem vagy képes rá, de én veled leszek, és csak ez számít.”

Pál azt írja: „ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint” (Róma 12:3). Nem számít, mekkora a tudásod, vagy hány ember követ, a vezetés lakmusztesztje az, hogy Isten erejéből merítve végzed a feladatodat, nem pedig a saját erődből próbálkozol. „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben” (1Korinthus 4:20).