„Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget." (2Móz 15,6)

Az egyedül boldog Isten annak örül, amikor az Ő megszabadítottjai hálásak Neki. Akik száraz lábbal mentek át a kettéválasztott Vörös-tengeren, és utána látták a habokat összecsapni, s üldözőiket elmerülni, immár, mint megszabadítottak énekelnek. Isten népe számára az Egyiptomból való szabadulás a bűnből való szabadulást jelenti.

Ki énekelte ezt az éneket? Mózes kezdi, s Izráel fiai bekapcsolódnak. Mózes, aki már nem fiatal, sőt egy nehézajkú ember, elkezd énekelni. Az Úr megszabadított gyermekeinek az ajkán dagad igazán az ének. Mirjám ránéz Mózesre, hallgatja az éneket, talán jelez a mellette lévő asszonyoknak, dobot vesznek a kezükbe, s dagad, nő, magával ragadó lesz az ének. A rabszolgaságot maguk mögött tudók öröméneke ez.

 A felséges Istenről úgy énekelnek, hogy hiányzik belőle az „én". Nem magára gondol az éneklő, mert itt egy közösség szólal meg. Isten nagysága előtt hódolnak. Isten lesz a középpontban. Innen indul el a változás mindig.

Az Ő jobbján lévőre nézhetek. Ó, Jézus, mennyi áldás, erő, gyógyulás származott Tőled számomra is!

Mára vizeinél már nem énekelnek. Jó az elindulásuk, de mi van az azutánnal? Az Istennel való járás tovább is tart? Szép elindulások: konfirmációk, esküvők... És a folytatás?

Az üvegtengernél egy nagy sokaságot lát a pátmoszi látnok, János, és ott éneklik Mózes énekét. Mózes éneke felcsendül a mennyben. Legyek én is hálás Jézus tökéletes szabadításáért.    

 (Sebestyén László Ede, Köröstárkány)

A bűn fogságából szabadult ember nem tud hallgatni. Soha ne lankadjunk meg a hálaadásban! Ki az, aki nem tud énekelni? Aki számára Jézus szabadítása semmit sem jelent. Annak szíve sem melegszik fel egy csodálatos ének, zsoltár, dicséret, vagy ifjúsági ének hallatán sem.