A midjániták felett aratott hatalmas győzelme előestéjén Gedeon azt mondta háromszáz emberből álló seregének: „Figyeljetek engem, és ugyanazt tegyétek; amikor elérem a tábor szélét, ugyanazt tegyétek, amit majd én teszek!”

Mi történne, ha te is ezt mondanád az ismerőseidnek? Pontosítanod kellene felszólításodat így: „Azt tegyétek, amit én teszek az üzleti életben, de a családi életemet ne utánozzátok!”? Vagy: „Kövessétek szakmai tanácsomat, de az életstílusomat ne!”?

Ahhoz, hogy kiérdemeljük a tiszteletet és követésre méltókká váljunk, két tulajdonság szükséges. Az első a meggyőződés. A meggyőződés az életünket vezérlő, szilárd alapokon nyugvó hit, melyre vonatkozóan nem vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni. A pragmatista kedve szerint változtatja hitét és cselekedeteit, vagy azért, mert nála a végösszeg számít, vagy azért, mert nem akarja felkavarni az állóvizet, vagy azért mert népszerű akar lenni és elfogadásra vágyik. A meggyőződéses ember nem viselkedik így.

Egy reggel látták, ahogy David Hume skót szkeptikus filozófus siet, hogy meghallgassa George Whitefield evangélista prédikációját. Amikor megkérdezték tőle, hogy elhiszi-e, amiről a nagyszerű evangélista beszélt, Hume így válaszolt: „Természetesen nem hiszem! De ő hisz benne, és én szerettem volna hallani egy olyan embert, aki igazán hisz abban, amiről beszél!”

Larry Phillips író megjegyezte: „Az acél és a bádog között feltűnő különbség van. Ez különösen akkor látható, ha ütés éri őket. Az őszinte, mély meggyőződés olyan, mint az acél. A hangja határozottan, eltökélten cseng… Ne feledjük, a meggyőződést nem lehet megjátszani! Az emberek mindig felismerik a különbséget az acél csengése és a bádog tompa kongása között – bármilyen erősen ütjük is a bádogot!” Az emberek felismerik a különbséget a belső meggyőződés és az észérvek között.

Ha te nem vagy őszintén meggyőződve arról, amiről beszélsz, nekik miért kellene hitelt adniuk szavaidnak?