Carolyn Arends írja: „Húsvétvasárnap a keresztyén hit aranyérmes győzelmi köre (…) a happy end.

De van egy bökkenő: én rettegek a nagypéntektől. Kínzások és szenvedés képe vetül elém, vészjósló zenét hallok, és emlékezetem felidézi a szörnyű kiáltást: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?«

Ha rajtam múlna, valószínűleg kihagynám a nagypénteket. De ha ezt tenném, húsvét reggele üressé válna, sőt egyre üresebbé. Elfelejteném, milyen nagy ára volt az üdvösségemnek (…) Kezdeném azt hinni, hogy áldozat nélkül is lehetséges a győzelem (…) hogy nem kell meghalnunk [önmagunk számára] ahhoz, hogy feltámadott életünk legyen. Bevenném azt a hazugságot, hogy Krisztus halál feletti győzelme – és a döntésem, hogy követem őt – azt jelenti, hogy az élet problémamentes lesz.

A bibliai szerzők arra biztatnak, hogy tekintsük a szenvedést lehetőségnek arra, hogy azonosuljunk Krisztussal (…) hogy felvegyük keresztjét. Mégis, amikor elveszítjük az állásunkat, vagy a daganat rosszindulatú, vagy egy barátunk elárul, nemcsak maga a seb okoz fájdalmat, hanem az a tény, hogy sebezhetőek vagyunk. Úgy érezzük, hogy Jézus cserben hagyott bennünket. Nem »teljes örömnek« tartjuk, hanem kudarcnak tekintjük. (…)

Amikor húsvétvasárnapot várok, és nagypénteket kapok (…) megpróbálok emlékezni arra, hogy Isten egészen másként definiálja a »jót«, mint én (…) hogy szinte minden új kezdet olyasmiből származik, ami szörnyű végnek érződött (…) Ami egy kis (bár kétségbeejtő) halálnak tűnik, valójában esély az új életre (…) Össze kell törnünk ahhoz, hogy azzá növekedhessünk, amire teremtve lettünk.”

Ha nehezen tudod meglátni helyzetedben a jót, halld meg ezt: „Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn (…) tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által” (Kolossé 1:17–20).