Képzeld el az anyát és gyermekét az éhínségtől sújtott városban, akiknek csak egy utolsó étkezésre elegendő élelmük van! Most képzeld el, amint Illés azt mondja neki: „Oszd meg velem, amid van! Ne félj; Isten gondoskodni fog arról, hogy bőven elegendővel rendelkezz ahhoz, hogy túléld ezt az időszakot!” Te mit tettél volna?

Ez az asszony úgy döntött, hogy engedelmeskedik Istennek. Ezért túlélte az éhínséget, túlélte azokat, akik már temették volna, és Jézus is méltatta őt egyik prédikációjában.

Alapvetően kétféle adakozó létezik: azok, akik Istennek a maradékot adják, és azok, akik jövedelmük legjavát adják neki (ld. Példabeszédek 3:9). Az előbbiek úgy látják, hogy ők maguk felelősek saját szükségleteik betöltéséért, ezért csak a maradékot adják Isten munkájára. A maradék adásával az a probléma, hogy ez esetben nagylelkűséged az önfenntartásodtól függ. Abban a pillanatban, amikor pénzügyi nehézséggel szembesülsz, a nagylelkűség háttérbe szorul.

Másrészt azok, akik jövedelmük javát adják Istennek, megértik, hogy mindennek ő a forrása. Motiváltak arra, hogy először Isten ügyébe fektessenek be, és csak másodsorban nézzék a saját érdekeiket. Hisznek abban a szentírási elvben, hogy amit aratunk, mindig nagyobb, mint amit elvetettünk (ld. 2Korinthus 9:6–11).

A félelem irracionálissá tesz és rávesz, hogy cselekedetünk ellentmondásban legyen azzal, amit szívünkben hiszünk. Nem lenne értelmesebb Istenre bízni a pénzügyeinket, hiszen mindez eleve az övé? Különben is jobb őrá bízni azt, ami felett egyébként sincs irányításunk.

Gondolj bele: azt mondod, bízol Istenben örök sorsod vonatkozásában, de elutasítod kérését, hogy társulj vele pénzügyi partnerként. Értelmes döntés ez? Az igazság az, hogy úgysem tudnál többet adni Istennek, mint amennyit tőle kaptál, ezért légy nagylelkű!