Amikor Carolyn Arends édesapja haldoklott a kórházban, az oxigénmaszk gyakorlatilag lehetetlenné tette számára a családjával való kommunikációt. Ezért meglepődtek, amikor meghallották, hogy egy régi vasárnapi iskolai dalt dúdol: „Ő trombitaszóval jön a felhők közt, Jézus jön, Jézus jön! Ő trombitaszóval jön a felhők közt, és hazavisz minket.”

Néhány órával azelőtt, hogy hazament volna a mennybe, egy hatvan évvel azelőtt, kisfiú korában tanult ének vigaszt és erőt adott ennek a haldoklónak. Arends azt írja: „Remélem, hogy én is Jézusról énekelve, róla beszélve és őrá gondolva megyek el (…)

Ha nem foglalkozunk a halál kérdésével, akkor pincében bujkáló mumussá lesz; folyton hátrapillantgatunk a vállunk fölött, hogy nem lopakodik-e mögöttünk, és ez megakadályozza, hogy örömmel éljük a napjainkat. De ha előhúzzuk az árnyékból, az evangélium fényében elveszíti fullánkját, csupán emlékeztetővé válik, hogy bölcsen éljünk a nekünk adatott idővel (ld. Zsoltárok 90:12) (…)

Amikor a cél felé futunk egy versenyben, az céltudatos és sürgető érzés, egészen más, mint amikor csak kocogunk a háztömb körül. Ha egy hívő egyszer s mindenkorra tudomásul veszi, hogy a halál felé tart [akár holnap, akár 50 év múlva találkozik vele], akkor azt a hatalmas energiát, amit addig halandóságának tagadására használt, elkezdheti arra fordítani, hogy megélje örök rendeltetését. Tudatosan befektethet azokba a dolgokba, amelyekről szeretné, hogy az élete végén vele legyenek (…) A halál fájdalmas ugyan, de nem a vég (…)

Mi nem úgy gyászolunk, mint akiknek nincs reménységük (…) Nem tudom, hány nap adatik még nekem, de szeretném mindet arra használni, hogy mélyebben meggyökerezzen bennem az igazság arról, hogy ki Jézus, és ki vagyok én őbenne.”