Egy hideg januári reggelen az egyik washingtoni metróállomáson egy fiatal hegedűművész több klasszikus művet játszott, miközben az emberek elmentek mellette. Három perc elteltével egy középkorú férfi rövid időre lassított, majd elsietett. Harminc másodperccel később a fiatalember megkapta első dollárját; egy nő megállás nélkül dobta a hegedűtokba. Hat perccel később egy férfi a falnak támaszkodva hallgatta néhány percig, majd az órájára nézett és továbbment. Tíz perc múlva egy kisfiú megállt, de az anyja rászólt, hogy sietniük kell. Több gyerek is megállt volna, de kivétel nélkül minden szülő sietve elrángatta őket. A fiatal zenész negyvenöt percig játszott. Ez idő alatt hét ember állt meg és hallgatta egy ideig, és húszan adtak pénzt, amikor elmentek mellette. Összesen 32 dollárt gyűjtött, és senki sem vette észre, amikor abbahagyta a játékot, nem is tapsolt senki.

Ami ebben figyelemre méltó: az előadó Joshua Bell volt, a világ egyik legnagyobb művésze, és a valaha írt legbonyolultabb darabokat játszotta el egy 3,5 millió dollárt érő hegedűn. Két nappal azelőtt telt házas koncertje volt, ahová egy jegy átlagosan 100 dollárba került; ott ugyanazokat a zeneműveket játszotta, amiket aznap reggel a metróállomáson, ahol csak egy ember ismerte fel.

Kérdés: ha nincs időd megállni és meghallgatni a világ egyik legjobb zenészét, aki a valaha írt legszebb zenét játssza az egyik leggyönyörűbb hangszeren, amit valaha készítettek, vajon mi hiányzik az életedből, hogy ennyire rohansz? Érdemes ezen elgondolkodni, nem? (Megjegyzés: Joshua Bell inkognitóban játszott a The Washington Post által végzett szociológiai kísérlet részeként.)