Mindig van egy pont...

„És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.”



2Kor 12,9




Egyedül voltam. Csak a lábam vitt folyamatosan előre. Élveztem a ritmus egyhangúságát, „egy – két – há – négy, egy – két – há – négy…” számoltam a talpam csattogását a hegyi úton. Néztem a futás közben elsuhanó fák, bokrok lombjait, a tavaszi virágzás szépségét. Tudtam jól, ügyelnem kell a légzésemre, de az emelkedő túl meredek volt. Először csak sajgott az oldalam, majd egyre erősebb lett a szúró fájdalom. „Ne figyelj rá, ne figyelj rá!” – futottam tovább. De az érzés felül kerekedett rajtam. Rám tört a légszomj és egyre jobban ziháltam, kapkodtam a levegőt. Egyre erősebben dübörgött egy hang belül: „Úgyse bírod már tovább!”… 

Ahogy a sportnál, úgy az életünkben is mindig van egy pont, ahol véget ér az erőnk és megtapasztaljuk, hogy Isten a mi határainkon túl lakozik. Adynál ez a pillanat akkor következett be, amikor ezt írta:
„…mikor a lelkem roskadozva vittem…” /Az Úr érkezése/
 

Legtöbben nem akarjuk elismerni, hogy van ilyen pont az életünkben, mert az erőre neveltek minket. Tudjuk, az élet nehéz és helyt kell állnunk, már csak a ránk bízottak miatt is. Segítenünk kell gyermekeinknek, szeretteinknek, barátainknak. Értük – miattuk is erősnek kell lennünk. Ezért hát összeszorított foggal megyünk tovább, tartjuk az élet ritmusát és küzdünk inunk szakadtáig. Mit is tehetnénk, hiszen mennünk kell tovább, meg nem állhatunk. De szükségünk van segítségre, különben úgy járunk, mint a maratoni távot futó hírvivő: a célban meghalunk. De ki tudja, lesz-e legalább annyi vigaszunk, hogy a küldetést elvégeztük?
Isten megoldása különleges. Nem akarja, hogy feladjuk, de azt sem, hogy felemésszük maradék erőnk. 




Urunk csak annyit akar minden ilyen ponton: „Csak ismerd el, hogy szükséged van rám!” Ha megtesszük, adja az Ő erejét a folytatáshoz. 

…A fájdalom azonban ismerős volt, nem először futottam. Lassítottam egy kicsit, tudtam, rendeznem kell a légzésem és egy kicsit várnom. És valóban, a fájdalom megszokottá, egyre tompábbá vált, majd elmúlt, csak a ritmus maradt. Újra az elsuhanó tájat néztem. Gyönyörködtem a tavasz virágaiban.