„Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és
széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert
szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak,
akik azt megtalálják.”
Máté evangéliuma
7:13-14.
Egy történet
szerint két szerzetes egy csodálatos ígéretet talált egy megsárgult régi
pergamenen. E szerint a hegyekben van egy érckapu, amely egy keskeny és nehezen
járható ösvényre nyílik. Az út a hegy tetején ér véget, ahol összeér a menny és
a föld. Ott van egy ajtó, és aki azon benyit és átlépi küszöbét, találkozhat
Istennel.
A
két szerzetes rendkívül megörült az ígéretnek, hisz minden vágyuk az volt, hogy
találkozzanak Istennel. Elhatározták, hogy másnap hajnalban fölkerekednek,
elhagyják a kolostorukat és megkeresik ezt a titokzatos ajtót. Az út már a
hegyig is hosszú és viszontagságos volt, de újabb erőre kaptak, amikor
rátaláltak a sziklák közötti érckapura. Ekkor kezdődtek csak igazán a
nehézségek. Sarujuk teljesen elkopott a köves talajon, talpuk vérzett és
sajgott; ruhájukat rongyosra szaggatták a szúrós bokrok; éjszakánként fáztak,
nappal éheztek; egyre nehezebben haladtak előre a keskeny ösvényen, de minden
reggel újabb reménnyel töltötte el őket az ősi pergamen üzenete. Sok szenvedés
és viszontagság után, az egyik nap estéjén, a naplemente fényénél
megpillantották a várva-várt hegycsúcsot és az ajtót. Minden erejüket
összeszedték, hogy eljussanak úti céljukhoz. Egész éjjel gyalogoltak, ez volt
utazásuk legkeservesebb szakasza, de végre, korahajnal tájt megérkeztek az
ígéret ajtajához. A szerzeteseket boldogság töltötte el. Megcsinálták, és erre
most jogosan büszkék lehettek, hiszen már csak egy ajtó választja el őket Istentől.
Lenyomták a kilincset, kinyitották az ajtót, a nyílásból ragyogó fényesség
áradt. Ünnepélyesen becsukták a szemüket, és a meghatódottsággal küszködve
léptek át a küszöbön. Amikor ismét kinyitották szemüket, meglepődve látták,
hogy kolostoruk lakócellájának közepén állnak. Előttük asztal, rajta egy
nyitott Biblia, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára…
Miért keskeny a „keskeny út”? Vajon
azért, mert Istennel csak az találkozhat, aki keményen nekifeszülve kiállja a
próbákat? Vajon azért, mert az üdvösség elnyeréséhez bizony számtalan
feltételnek kell megfelelni, ami csak kemény önfegyelemmel és akaraterővel
valósítható meg? Vajon azért, mert a mennybe csak azok juthatnak, akik kitartó
és szívós munkával képesek eljutni a bűntelenség állapotába?
Nem. A „keskeny úton” járni
azért olyan nehéz, mert Isten túl egyszerűvé tette azt: „kegyelemből van
üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem
cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Efézusi levél 2:8-9). Ha ez nem
lenne ilyen egyszerű, ha Isten csak egy kicsit is megbonyolította volna, ha
legalább egy hangyabokányit hozzá tudnánk tenni Krisztus munkájához, sokkal
könnyebben el tudná az ember fogadni. Így azonban a nehéz és keskeny utat kell
választanunk: elfogadni azt, hogy kegyelemből van üdvösségünk, és hogy a
bennünk végbemenő változás Isten érdeme: „Mert az ő [Isten] alkotása vagyunk,
akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre
elkészített Isten, hogy azok szerint éjünk” (Efézusi levél 2:10).
Kommentáld!