Szinte születésünk pillanatától
öregszünk, már ekkor vannak veszteségeink, de csak jóval később vesszük észre
őket és általában még több idő telik el, mire tudatosul bennünk. Először a
fizikai jeleket látjuk meg. Az első ősz hajszál – Ez eddig nem volt. A fáradtság – Régen többet bírtam. Nehezebben hajlik a térd, recsegősebb az ízület.
Meg is jegyezzük: „Nem vagyok már húsz
éves.”




Később más dolgok jönnek. Mivel
mindig újabb és újabb célok adnak feladatokat, észre sem vesszük, hogy lassan
egyre több az elmúl lehetőség, az elveszett álom. Nem leszek már gitárművész,
sem énekes. Tanár bácsi sem, ki kedves nebulókat oktat az iskolapadban.
Kegyelem, hogy nem erre figyelünk. De néha, magányos estéken, mint az elveszett
emlékek, úgy törnek elő lelkünk mélyéről régi vágyaink. Mennyi mindent
szerettem volna, ami nem sikerült.




Aztán rájövünk, hogy fogyatkoznak
szeretteink, ismerőseink. Emlékszem a szomszéd bácsi letakart testére, ahogy
rázkódott a szekéren, mikor a halottasházba vitték. Mindig vidáman léptem be
nagymamám házának kapuján, de ma már ő sincs, a háza is másé. Nehezen idézem
fel édesanyám mosolyát, vidám szavát, néha csak egy mozdulat csak, mi beugrik,
és meglátom gyermekeimben.  Mindig a jók
mennek el előbb…

Megannyi veszteség, de
megtérülnek-e? Visszakapom-e valaha?




Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és
énekeljetek, a kik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és
visszaadja a föld az árnyakat!” – Írja a próféta (Ézsaiás 26,19).




Veszteségünk Isten számára is
veszteség, hisz életre teremtett mindannyiunkat. Terve hosszú távú volt, örök.
Célja, hogy szüntelen növekedjünk, lehetőségeinkkel élve fejlődjünk mindabban,
ami jó. Az idő múlása, halálunk, számára is ellenség, ezért harcolt vele. A jó
hír számunkra, hogy Ő győzött.