Látni Isten arcát

„De Jákób ezt mondta: Ne úgy, hanem ha elnyertem jóindulatodat, fogadd el tőlem ezt az ajándékot! Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kedvesen fogadtál. Fogadd el ajándékomat, amelyet áldásommal vittek neked, hiszen Isten kegyelmes volt hozzám, és van mindenem…”(1Móz 33, 10-11)

Jákób és egész háza népe alázattal fogadja Ézsaut, Jákób hétszer borul le előtte. Ézsau nem akarja így látni! Eléje fut, megöleli, megcsókolja, és sírnak. Csodálatos kép.  Rebeka biztos örülne. Mondhatnánk, hogy csak nem rontotta el annyira. De igen, elrontotta, csak Isten jóvátette. Isten szeretete megoldotta ezt a fájdalommal, feszültséggel megtelt élethelyzetet. Ézsau érdeklődése szeretetből van. „Kik ezek? A tiéid? Akkor nem kell leborulni. Mire való ez?” Ézsau érezteti, hogy nem kellenek hadak ellene, sem Jákob vagyona, sem családja alázata. Mire való ez? Elmúlt már a harag. De Jákob Isten kegyelmes szeretete mellett, Ézsau szeretetét is el akarja nyerni. „Szeretetet” akar a testvérétől, a béke mellé.  „Mintha Isten arcát láttam volna benned” – mondja Jákob Ézsaunak. Látjuk-e egymásban az Isten arcát? Csak a szeretet szemével.

Egymásra tudunk-e találni? Hosszú régi, véres indulatokból vagy haragvásból. Tudunk-e olyan alázatosak lenni, mint Jákob és oly nagyvonalúak mint Ézsau. Csak így van értelme élni. Csak a kibékülés után épít Jákob házat. Addig mindig menekül! Nem volt helye. Nincs itt minékünk maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Oltárt is épít, vagyis tudja jól, hogy hálaadás nélkül az egész nem ér semmit. Igen, a Mindenható így állítja helyre azt, amit, mi elrontunk és nem vár mást csak hálaadást. Így tudjunk mi is hálát adni. (Angyalosy Zsoltné)