Leprás vagyok

„Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult,
visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval.” Luk.17,15.































Leprás vagyok! Leprás vagyok! Emberek! Ne közelítsetek
hozzám! Nekem már úgy is mindegy! Hagyjatok meghalni…. semmi értelme az
életemnek! Egy „lúzer” vagyok, akire nem vár más, csak a halál, annak is egy
borzalmas formája! Heges az arcon, fájnak a csontjaim, szinte nap, mint nap
érzem, hogy rohad le rólam a bőröm, a húsom... egy lassú halál, ami következik….




Milyen jó is volt még akkor, amikor a családommal élhettem.
Mi lehet velük? Csak távolról láthatom őket, hiszen elkülönítve kell élnem
tőlük. A feleségem, gyermekeim! Óh, a szívem hasad meg értük! Nem láthatom,
ahogy felnőnek, fejlődik az értelmük, növekednek. Nem hallhatom a kacajukat,
nem játszhatok velük… milyen igazságtalan az élet! Miért pont velem történik
ilyen? Miért, miért Istenem??? Legjobb lenne meghalni már most. Hiszen így is
élő halott vagyok! A percek, napok, hetek, hónapok, évek(!) ólomsúlyként
nehezednek rám. Nem bírom tovább! Inkább öngyilkos leszek!




Tegnap viszont egy érdekes hírt hallottam. Azt mondják itt a
táborban, hogy valamilyen Mester, akit Messiásnak is neveznek, ma a közelünkben
fog elhaladni. Többen készülnek arra, hogy megközelítik és megszólítják.
Hallottam én is erről az emberről. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Ő fogja
majd megváltani Izraelt…. azt is hallottam, hogy csodálatos tanítása van, nem
úgy beszél, mint a tanítóink. Emlékszem, mindig utáltam a „hittan” órákat, mert
nem volt bennük élet. A tanítón látszott, hogy nem is hiszi, amit mond… de
erről az emberről azt hallottam, hogy Isten Fia, aki azért jött, hogy segítsen
nekünk! Sok-sok beteget meggyógyított már testileg, lelkileg, hátha nekem is
van esélyem. Elmegyek velük, mert úgy érzem, Ő valóban az, akinek mondják.




Most halad el nem messze tőlünk… nem mehetünk oda, hiszen
leprásak vagyunk… csak kiáltunk neki: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”  Csak ezt mondta: „Elmenvén, mutassátok meg
magatokat a papoknak!” Nem is tudom, mi történt velem! A szavai gyógyító
balzsamként hatottak rám! Úgy éreztem, hogy meggyógyultam! Nemcsak testileg,
lelkileg is…. A papok teljesen ledöbbentek, amikor megláttak bennünket.
Emlékszem, tízen voltunk, akik átéltük ezt a csodát. Megállapították, hogy
hazamehetünk! Meggyógyultunk! Istenem! Létezik ilyen! Ez csoda! Boldogan
rohantunk otthonunk felé, mert már alig vártuk, hogy láthassuk családunkat! Óh!
Hányszor elképzeltem már ezt a jelenetet! Magamhoz ölelhetem őket,
megcsókolhatom arcukat minden következmény nélkül! De ebben a pillanatban
valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem kellene először visszamennem
Jézushoz, hogy megköszönjem neki azt, amit értem tett?! A lábam sietett
otthonom felé, de a szívem egyre jobban arra indított, hogy forduljak vissza,
és Jézus legyen az első, akivel egészségesként találkozom. Bár a többiek
rohantak tovább, én mégis visszajöttem Uram! Nagyon hálás vagyok Neked, hogy
visszaadtad életem értelmét! Meggyógyítottál, helyreállítottad egészségemet!
Emlékszem, a könnyeimmel küszködtem! Olyan jó volt megölelni, Jézus! Most már
tudom, hogy Te egy szerető Isten vagy! Nem tudok nélküled élni! Fogadj el
engem, ahogy vagyok! Ne nézd hitetlenségemet, meggondolatlan szavaimat, bocsáss
meg nekem, és engedd, hogy egy életen át járjak veled. Nélküled nem tudok élni!
Köszönöm, hogy visszaadtad a reményt, újra van értelme életemnek! Köszönöm!
Soha, soha nem felejtem el ezt a napot…




Drága feleségem, gyermekeim! Az, hogy én itt vagyok, egy
olyan fantasztikus lénynek köszönhetjük, akinél nincs csodálatosabb! Gyertek, imádjuk
Őt egy életen át….