KÉT KÜLÖNBÖZŐ IMÁDKOZÓ

 Két különböző imádkozó1.  Milyen körülmény késztette Jézust arra, hogy ezt a példázatot elmondja, mit akart általa megvilágítani?

• A zsidók körében tapasztalt körülmények késztették Jézust erre a példázatra.

• Környezetében sokan voltak azok, akik elbizakodottságukban azt gondolták magukról, hogy ők igazabbak mint mások, ezért a többieket semmibe sem vették.

• Ezzel a példázatával az igazi istentisztelet lényegét és az imádkozók lelkületének igazi arculatát szerette volna bemutatni.

2.  Miben különbözött egymástól a példázatbeli két ember, ahogy megjelentek Isten házában?

• A templom bejáratáig ugyanabban az időben és egyazon úton mentek, de amint átlépték a templom küszöbét, elváltak az útjaik, és szembetűnő lett a közöttük lévő különbség.

  • A farizeus otthon érezte magát a templomban, otthonosan mozgott, előre ment ameddig lehetett és ott állt meg, mindenkinek a tekintete előtt.

  • A vámszedő viszont az ajtón belépve félre húzódott az emberek tekintete elől, ő csak az Isten színe elé jött, neki akarta elmondani, ami a szívét nyomta.

    • Nem az emberek elvárásának akart megfelelni, nem az ő tetszésüket akarta elnyerni.

3.  Mi jellemezte a példázatbeli farizeust, aki felment a templomba imádkozni?

• Nem azért ment a templomba imádkozni, mert bűnösnek érezte magát és bűnbocsánatban szeretett volna részesülni, hanem azért, mert elismerést várt el ezért a tettéért.

  • Igaz voltának tudatában cselekedetét Isten előtti érdemnek tekintette.

  • Úgy gondolta, hogy ezzel a tettével, mint kegyes férfi az emberek előtt is növelheti a tekintélyét, hiszen mindenki láthatja, hogy milyen buzgón imádkozik.

• Isten templomában otthon érezte magát, otthonosan mozgott, szeretett olyan helyen lenni, ahol mindenki láthatta, ahol az emberek figyelmének középpontjában lehetett.

4.  Miből táplálkozott a farizeusnak ez az önigazult szemlélete és gondolkodása?

• A lelki dolgokkal kapcsolatos gondolkodása eltorzult, vallásos gondolkodása ismerethiányból táplálkozott, ezért nem ismerte sem az Istent, sem az embereket, sem önmagát.

  • Teljes önelégültségében azt gondolta, hogy Isten és az emberek is azzal a tetszéssel szemlélik a templomban gyakorolt produkcióját, mint ahogy ő maga.

  • Fel sem merült benne, hogy vallásos gondolkodásában csak az élet külső dolgaira figyel, ezért Isten Igéje nem tudta érinteni a belső emberét.

• Önmagát nem Isten jellemével mérte össze, hanem a környezetében található emberekkel.

  • Lehetőleg olyanokkal, akiket valamilyen vonatkozásban rosszabb színben látott önmagánál.

5.  Milyen végzetes következménye van az ilyen önigazult farizeusi szemléletnek?

• Mivel önmagát hamis színben látja, ezért nem tudja, hogy milyen veszélyes állapotban van, és így nem is tesz lépéseket annak érdekében, hogy megtérjen.

• Saját igaz voltának megerősítése érdekében mindig szüksége volt olyan emberekre, akik lelkileg nála rosszabbak, így velük összehasonlítva magát, megnyugtathatta lelkét.

  • Ennek érdekében viszont mások gyengéi és bűnei után kell kutatnia állandóan.

  • Az ilyen összehasonlításban nemcsak önmagát nyugtatja meg, hanem egyúttal a másikat is elítéli és kárhoztatja.

    • Így adja át magát Sátán lelkületének, aki az “atyafiak vádolója”. Jel. 12,10.

• Önigazultságával a Szentlélek előtt is bezárta a szívéhez vezető ajtót.

  • “Lelkét az önigazultság páncélja borította, ezért a Szentlélek nem munkálkodhatott benne.” (KP 102,2)

6.  Hogyan lehet értékelni a farizeus imáját, amit mindenki előtt nyilvánosan fennhangon mondott el?

• Imáját ugyan hálaadással kezdte, de hamar kiderült, hogy mély megvetést érez mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint ő.

• Amit imádságának első részében mond, abban semmi kivetnivalót sem lehet találni.

  • Hiszen az nagyon jó, ha megköszönhetjük Istennek, hogy megvédett bennünket olyan bűnöktől, mint a lopás, csalás és paráznaság.

  • Amikor viszont a vámszedőhöz hasonlítja magát, akkor kiderül, hogy bár a szavaiban nincs kivetni való, de a lelkületében igen.

• Az imádságának második részében már a szavai is kifogás alá esnek.

  • Amit mondott az már nem is imádság volt, hiszen semmit sem vallott meg benne, és semmit sem kért, semmiért sem adott hálát.

• Csak kérkedett és dicsekedett Isten előtt a saját jóságának és tökéletességének tudatában.

7.  Mi jellemezte a példázatbeli vámszedőt?

• Nem hasonlította magát egyetlen embertársához sem, csak az Isten törvényének fényében vizsgálta önmagát és életét.

• Egyedüli vágya az volt, hogy Isten előtt bűnbocsánatot nyerjen, és ebből adódóan lelki békét és megnyugvást.

• Mivel Istent jól ismerte, ezért megragadta irgalmát és kegyelmét, és így támaszt és nyugalmat talált Benne.

8.  Mi volt más abban, ahogy a vámszedő gyakorolta az Isten elé járulást?

• A vámszedő imádsága a farizeusi értékelés szerinti istentisztelet ellenpéldája volt.

• Nem csatlakozott a nyilvános imádkozók seregéhez, hanem félrehúzódva, a nyilvánosság kizárásának bensőséges légkörében szólította meg Istent.

• Szemeit nem függesztette az égre, kezeit nem emelte fel a magasba, és még csak hálát sem adott semmiért.

  • A farizeusok szerint ezt nem is lehetett imádságnak tekinteni.

  • Jézus azonban éppen azt akarta hangsúlyozni, hogy az imádság nem formai cselekvésből áll, hanem “lélekben és igazságban” kell annak történni. Jn. 4,23.

II. A Jézus által bemutatott alapelv1.  Jézus csak saját kortársainak helyzetét szemléltette ezzel a példázattal, vagy tágabb vonatkozásban is alkalmazható és értelmezhető ez?

• Az Istent ismerő emberek mindenkori két osztályát szemlélteti ezzel Jézus, aminek első hírnöke Kain és Ábel volt.

  • Kain igaznak gondolta magát, ezért nem érezte szükségét a bűnbánatnak és a bűnért való áldozatnak.

  • Ábel viszont bűnösként, bűneinek tudatában járult Isten elé, ezért áldozatával hitben az eljövendő Megváltótól várta a kegyelmet és a szabadítást.

• Péter apostol életében pedig mindkét osztály ismertetőjegyeit felfedezhetjük.

  • Tanítványsága kezdetén még erősnek és mindenkinél különbnek képzelte magát, később viszont már képes volt önmagát úgy látni, ahogyan az Isten látta Őt. Márk. 14,27-28.

• “Ugyanaz a bűn, amely Péter bukását okozta és a farizeust kizárta az Istennel való közösségből, okozza ma is ezrek vesztét. Istent semmi sem sértheti jobban, és semmi sem veszélyesebb az emberre, mint a büszkeség és az önelégültség.” (KP 100,2)

2.  Hogyan juthat valaki odáig, hogy a farizeusi önigazultság uralja gondolkodását és egész életét?

• Ez senkivel sem történik meg hirtelen, hanem mindenki csak fokozatosan kerül bele.

• Mindenkivel előfordul, aki leveszi tekintetét Jézusról, és helyette saját tetteit figyeli.

  • Lásd Pétert, amikor a viharzó tengeren járt és ment Jézus felé.

  • “Egyedül akkor vagyunk biztonságban, ha nem önmagunkban bízunk, hanem Krisztusban.” (KP 101,f.)

• Viszont “Sátán minden hatalma sem elegendő ahhoz, hogy egyetlen embert is legyőzzön, aki bizalommal Krisztusnak adja át magát.” (KP 102,1)

  • “Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.” Ésa. 40,29.

3.  Van-e kiút az olyan ember számára, aki az önigazultság bűnébe esett?

• Istennek világosságot kell gyújtani szívében, hogy felismerhesse igazi állapotát.

  • Tudatába kell jutnia veszélyes helyzetének, mert másként nem akar belőle megszabadulni.

• Szemgyógyító írral kell szemünket megkenni, hogy lelki vakságunkból meggyógyuljunk.

  • Az értelmünk szemeit kell Istennek felnyitnia, hogy újra tudjuk úgy látni életünk dolgait, ahogyan Isten látja azokat.

• “Éreznünk kell sebeink kínzó fájdalmát ahhoz, hogy kívánkozzunk meggyógyulni.” (KP 104,f)

4.  Hogyan lehet szert tenni arra az önismeretre, amikor már nem kísért többé az önigazultság bűne?

• Ne mások hibáinak tükrében vizsgáljuk magunkat, cselekedeteinket és indítékainkat.

• Meg kell ismernünk Krisztust, és többet kell időznünk Vele való közösségben.

  • “Krisztus ismeretlen előttünk, s ezért van saját életünk igazsága felől olyan fennkölt véleményünk.” (KP 104,2)

  • “Ha Krisztus tisztaságát és fenségét szemléljük, akkor látjuk meg a valóságban saját gyengeségeinket, szegénységünket és fogyatkozásainkat.”(KP 104,2)

• “Minél jobban közeledünk Jézushoz, annál inkább láthatjuk fenséges jellemét, annál inkább megítélhetjük a bűn rettenetes voltát, s annál kevésbé fogjuk önmagunkat magasztalni.” (KP 105,2)

5.  Vajon csak a keresztényi életünk elején van szükségünk a tisztánlátás felismerésére, vagy ez egy állandó szükségletként jelentkezik az életünkben?

• Lelki életünkben állandóan szükségünk van tisztánlátásra, hiszen a megszentelődés útján való haladásunknak is részét képezi, ennek hiányában nincs fejlődés és haladás.

6.  Bűntelen embereknek kell-e tekinteni azokat, akikről tudjuk, hogy Isten közelségében éltek vagy élnek?

• “Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincsen mi bennünk.” I. Jn. 1,8-10.

7.  Miként lehet az Istennel közösségben élőket az előzőek ellenére mégis igaz, szent és tökéletes embereknek tekinteni?

• A Biblia általában nem a bűntelen ember megjelölésével kapcsolatban használja a tökéletesség fogalmát.

• Akiket tökéleteseknek nevez, azok távolról sem mentesek az emberi gyengeségektől, hibáktól és bűnöktől.

  • “Noé igaz, tökéletes férfiú volt a vele egykorúak között”. I. Móz. 6,9.

  • Dávid szíve is “tökéletes” volt az ő Urához, Istenéhez. I. Kir. 11,4.   15,3.

  • “Asának szíve tökéletes volt az Úrhoz életének minden napjaiban” I. Kir. 15,11-14.

• Tökéletességük csupán abban nyilvánult meg, hogy képesek voltak bűneiket őszintén megbánni, és Istenhez fűződő kapcsolatukat teljes mértékben helyreállítani.

• Valójában az emberek nem voltak teljesen tökéletesek, hanem csak a szívük, ami az akarat és a döntés helye, legtöbb esetben a belső emberünknek a szimbolikus neve.

  • “Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, amelyből az iszik” Dán. 1,8/a.

  • “A ti szívetek legyen tökéletes az Úrhoz, a mi Istenünkhöz” I. Kir. 8,61.

8.  Hogyan kell érteni azt, hogy félelemmel és rettegéssel vigyük végbe az üdvösségünket: mitől féljünk és mitől rettegjünk?

• “Ne attól félj, hogy Isten nem váltja be ígéretét, vagy türelme elfogy, vagy részvéte csökken. Hanem attól félj, hogy akaratodat nem rendeled alá Krisztus akaratának, hogy öröklött és szerzett tulajdonságaid uralják az életedet... Attól félj, hogy önzésed nehogy gátul álljon lelked és a nagy mester közé. Félj, nehogy önerődben bízz. Félj kivonni kezed Krisztus kezéből. Félj egyedül, Krisztus nélkül járni életed ösvényeit.” (KP 106,1)

9.  Az a tény, hogy a bűneink miatt bánkódunk és szomorkodunk azt jelenti, hogy életünket egyfajta komorságnak és bánatos szomorúságnak kell jellemezni?

• Meg kell tanulnunk azt, hogy tekintetünkkel ne mindig a komor dolgok felé forduljunk.

  • “Legyen a keresztény alázatos, de ne legyen szomorú, és ne becsülje le önmagát... nem a mennyei Atyánk akarata, hogy az elitélt ember gyászos hangulata állandóan ránk nehezedjen. Nem a lehorgasztott fej és a túl gyakori befelé fordulás az igazi alázatosság bizonyítéka.” (NK 425,3.)

• Dávid is arról ír a zsoltárokban, hogy az Istennel való kapcsolat megelevenítő és megvidámító erővel hat az emberre, nem pedig nyomasztóan. Zsolt. 19,8-9.

  • Ha valakinek oka és joga van az örömre, akkor az a keresztény ember, nekünk ujjongani kellene a Megváltó szeretete fölött érzett örömünkben.