"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért."

(Zsolt. 23,1-3.)

Ki mérheti fel a magányos dombok közötti pásztorkodás és vándorlás éveinek eredményét? Az Istennel és a természettel való közösség, a nyájról való gondoskodás, egyszerű életének veszélyei és szabadulásai, örömei és bánatai nemcsak arra hivattak, hogy formálják Dávid jellemét és meghatározzák jövendő életét, hanem Izrael énekesének zsoltárain keresztül minden eljövendő korszakban szeretetet és hitet ébresszenek Isten népe szívében, közelebb hozva őket annak örök szeretetéhez, akiben minden teremtménye él.
Ifjúsága szépségében és ereje teljében Dávid arra készült, hogy magas tisztséget foglaljon el a föld hatalmasai között. Talentumait, mint Istentől nyert értékes ajándékokat, az isteni Adományozó magasztalására használta. Az önvizsgálat és elmélkedés alkalmai növelték bölcsességét és istenfélelmét, ami kedvessé tette őt Isten és az angyalok előtt. Amikor Teremtője tökéletességét szemlélte, tisztább kép tárult elé Istenről. Homályos kérdések váltak világossá, ellentmondások tisztázódtak, és minden új fénysugár újabb elragadtatást váltott ki lelkében, megújult lelkesedést Isten és a Megváltó iránt. A szeretet, amelyet érzett, a gondok melyek szorongatták, a győzelmek, amelyeket elért, mind élénken foglalkoztatták gondolatait. S amikor az életében megnyilvánuló gondviselésben meglátta Isten szeretetét, szíve még inkább hálával és imádattal telt meg, hangja lelkesebben szállt, hárfája diadalmasabban zengett. A pásztorfiú erőről erőre, ismeretről ismeretre jutott, mert az Úr Lelke nyugodott meg rajta.