Mint gyermek indult el a kis bányász házból.

Aztán elbúcsúzott jó tanítójától,

majd egy napon feltűnt, mint Ágoston-barát,

kolostori cella képezte otthonát.

Sanyargatta testét, böjtölt és vezekelt,

alig vett magához valami eledelt.

Bűnnel terhelt szívét egy vágy töltötte el:

Üdvösség honába hogyan juthatna fel.

Kolostortársai látták térdepelni,

„Mert az üdvösséget ki kell érdemelni!” –

ezt vallotta akkor minden ő kortársa.

Suhogott is sokszor önsújtó korbácsa

mely ott függött mindig kis cellája falán,

ha testi vágyai rátörtek néha tán.

S egy napon csodásan ragyogott fel benne

Isten Igéjének tiszta, szent értelme:

Isten mindenkinek adott amnesztiát.

Mindenkiért halni engedte szent Fiát!

Kegyelem, hit által, minden elítéltnek! –

Gyógyír volt ez Luther megsebzett szívének.

S e naptól túlnőtte cellája négy falát.

Levetette végleg a szürke szőrcsuhát.

Repesett a szíve és lángolt a lelke.

Börtön volt már neki a kolostor csendje.

Szívére szorítva kapcsos Bibliáját,

vitte azt, mint Isten Igéje fáklyáját.

Szentlélek járta át, hevítette lelkét,

s eloszlatta minden eddigi félelmét.

Bár sokszor szembe szállt vele a fél világ,

ő akkor sem hátrált, nem adta fel tanát.

Írása eljutott országhatáron át,

távoli népek is figyelték már szavát.

Krisztus volt alapja harcának, hitének.

Csatlakoztak hozzá gazdagok, szegények.

Bár ellenségei nem nézték tétlenül,

Luther mégis helytállt mindenütt emberül.

Így lett a szerzetes Isten harsonása.

Beszél ma helyette sok szép tanítása:

Csak hit által lehet igazzá az ember!

Csak Krisztussal nyerhet csatát a bűn ellen!

Bár a fáklya-vivőt már rég kripta zárja,

De mit bátran emelt, ma is ég a Fáklya,

s lobogva hirdeti szerte e tiszta fény:

Hit által van üdvünk, a Krisztus érdemén.

Pecznik Pál