"...mert az én erőm erőtelenség által végeztetik el..."
2. Kor 12,9
Amikor Istent választotta, mielőtt még az Ő útjára lépett volna, az Isten elvett tőle valamit egy időre. Szüksége volt erre az időleges veszteségre. Gyámoltalanná, elesetté kellett válnia ahhoz, hogy megtanuljon Istenre hagyatkozni. Nem mintha addig istentelen életet élt volna. Sőt, buzgón gyakorolta vallását. Annyira túlbuzgón és elvakultan, hogy észre sem vette, mikor engedte el az Úr kezét. Csak egyre több és több haragot engedett a szívébe, míg az vak gyűlöletté nem vált, míg minden toleranciáját elvesztette azokkal szemben, akik másként gondolkodtak, és irgalmatlan üldözőjükké nem lett. Ezért állította meg az Isten, és ezért tette gyengévé. Mint ahogy végül ma is megállít minden magabízó, intoleráns hívőt, akik azt gondolják, nekik kell megvédeniük a hitet, nekik kell az Isten helyett harcolniuk, mintha a Mindenható ma képtelen volna cselekedni. Gyengeségében megtapasztalta azt, amit gyerekkora óta nem: a gondoskodó szeretetet. Azok fogadták be, akiket gyűlölt, azok etették, akiket üldözött és azok adták vissza a szemevilágát, kiknek elpusztítására jött. Folyamatosan tapasztalta a meg nem érdemelt szeretetet és ez teljesen átformálta őt. Ma is egyedül a ki nem érdemelt szeretet képes csodákra az ember szívében, jellemének megváltoztatásában. De aki egyszer megtapasztalta a független élet drogmámorához hasonlító hatását, annak ki kell gyógyulnia a "mindent elintézek én" betegségből. Van fájdalom, ami - amíg csak élünk - megmarad, legyen az a testünkben, vagy a lelkünkben. Van próba, ami alól nem szabadulhatunk fel, csak a kegyelem ad erőt szüntelen elviseléséhez. Sokat imádkozott hiába. Sokszor érezte úgy, hogy az ég minden kapuja zárva van, ha meghallgatásért kopogtat.  Míg végül megértette: gyengének, elesettnek kellett maradnia, hogy végül győzhessen legnagyobb ellensége, régi önmaga felett.