Czinkota András: Gondolatok a szeretetről

A szeretet hosszútűrő, kegyes…” (1Korinthus 13:4)

A Korinthusi első levél 13. fejezetében olvasható Szeretet himnusza felett gondolkodva egy döbbenetes felismerésre juthatunk: A bibliai szeretetet, vagyis az önzetlen, a másik emberen következetesen segíteni akaró magatartást manapság leginkább csak „lapról” ismerjük. Olyan korban élünk, amelyre nem túlzás Jézus szavait alkalmazni: „a szeretet sokakban meghidegül” és ezzel együtt az önzés, „a gonoszság megsokasodik” (Máté 24:12).

Miközben joggal vetjük fel a kérdést: útját állhatja-e bármi is ennek az egyre dagadó árnak?, elkerülhetetlenül egy újabb, sokkal alapvetőbb kérdést is fel kell tennünk: egyáltalán mi a szeretet? Puszta elv csupán, ahogyan sok esetben ma értjük, vagy valami ettől sokkal több… talán maga az élet? E kérdéshez János, a szeretet apostola ezt a megjegyzést fűzi: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1János 3:18)

Induljunk el tehát egy bibliai körutazásra, amelynek célja a csupán szavakban kifejezett szeretethez képest sokkal többet jelentő, valós cselekedetekkel is mérhető szeretet felfedezése.

Pál apostol utunk első állomásán, a Szeretet himnuszában a hosszútűrésről, más szóval a türelemről, kitartásról, állhatatosságról beszél. Ma, amikor az erő, az érdek az úr, a hosszútűrő ember nem áll a közmegbecsülés középpontjában. Már Petőfi Sándor is a birkák erényének, vagyis képmutatásnak tartotta a türelmet, hiszen a mindennapok tapasztalatai azt mutatják, hogy az emberi indulatok elfojtása csak ideig-óráig tartható fenn, ami után ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően enged utat a belsejében forrongó lavinának.

A szeretetről szólva erről az erőltetett türelemről beszél a Szentírás?

A hosszútűrő szeretet forrása Isten lényében fedezhető fel, aki a legfőbb céljáról, hogy az embert a megtérés útján az örök életig vezesse, nem mond le egy pillanatra, egy ember esetében sem. „Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem.” (Ésaiás 49:15) E ragaszkodó, segítő szeretetnek jó példája Isten hosszútűrése a zsidó nép 40 éves pusztai vándorlása idején. Miközben Izráel több alkalommal is „elfeledkezett” az Istennel szerzett hatalmas tapasztalatokról (oltalom az egyiptomi tíz csapás idején, kivonulás, átkelés a Vörös-tengeren, mannahullás…), szinte napirenden voltak a vezetőjük elleni lázongások, pártütések. Isten azonban kitartó szeretettel teremtette meg annak lehetőségét, hogy bevihesse népét Kánaán földjére, hogy ott „papok birodalma” és „szent nép” lehessen (2Mózes 19:6).

Mennyi türelemre, jó szándékra, kitartásra, állhatatos nevelőmunkára és együttérzésre volt Istennek szüksége, hogy a tévedő és megtéveszthető embert külön választhassa a bűnétől. Isten nem azt akarta látni az emberben, hogy most éppen mit ront el az életében, hanem azt, hogy mivé válhat a kitartó szeretetének ajándékai által. Pilinszky János találóan írta: „Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangéliumi szeretet gyakorlatát…” (Szög és olaj, Bp., 1983. 240. o.)

A szeretet hosszútűrő. Mi emberek azonban nem így születtünk. A természetünk és a környezetünk is más irányba sodor bennünket. A gyakorlati kitartó szeretet elsajátításának egyedüli útja: tanulni Istentől. Megismerni az Ő jóságát a bibliai történetek tanulságai és személyes tapasztalataink által. A sok-sok meg nem értés és visszautasítás ellenére is látni, tapasztalni fáradozását, kitartását az emberért – ebben a szeretetben emberformáló hatalom van.  

A szeretet himnusza idézett részlete így vezet tovább utunkon: A szeretet kegyes (újabb Biblia-fordítások szerint: a szeretet jóságos, szelíd). Ez a jellemvonás a kitartó szeretet egyenes következménye, hiszen az állhatatos törődés a jóságtól elválaszthatatlan. Istenről ezt írja Dávid: „Mily bőséges a Te jóságod, amelyet… megbizonyítasz a Tebenned bízókon az emberek fiai előtt.” (Zsoltár 31:20)

Isten jósága valóban minden kétség felett áll, de hogyan lesz látható az önzetlen szeretet az Istenben bízók életében? Jézus Krisztus a Hegyi beszéd boldogmondásaiban egy utat vázolt fel a jóságos szelídségig: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a Földet.” (Máté 5:3–5)

Dávid idézett zsoltára azokról beszél, akik nem önmagukban, képességeikben, akaraterejükben látják a megoldás kulcsát. Ők azok, akik felismerték „lelki szegénységüket”, hogy hiába készségesek a jóra, a megvalósításhoz esélyük sincs. Pál így ismerte fel ezt az eredendő állapotot: „Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.” (Róma 7:21–23)

Jézus okkal jelölte meg ezt a rosszal szemben kiszolgáltatott, segítségre szoruló, de jót tenni kész „lelki szegény” állapotot minden pozitív változás alapjaként, hiszen mint minden más kórból, úgy ebből a betegségből is csak a felismerés útján lehetséges a gyógyulás. Attól lesznek „boldogok a lelki szegények”, mert tudatában vannak helyzetüknek, és felismerték, igazán szeretni csak akkor lesznek képesek, ha az életüket le tudják tenni Isten kezébe, aki az egyedüli megoldás forrása e helyzetben.

Az Istenhez fordulás, a szeretet felé nyitás gyakorlati lépését Jézus a boldogmondások sírásaként nevesíti: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Máté 5:4) A segítség és a megjobbítás reményében esdeklő sírás, a lélek belső csendjében elmondott életet felajánló imádság alakítja ki és szilárdítja meg a segítségre szoruló ember és a segíteni kész Isten kapcsolatának kézzel fogható gyümölcsét, a megvigasztaltatást: a jóságos, szelíd szeretet adására alkalmas jellemet.

„Boldogok a szelídek…” (Máté 5:5) A boldogság útján ez az első állomás, amely nem csupán végső következményeiben, hanem már önmagában is boldoggá teszi az embert. Szelídek ugyanis azok, akiknek jellemében visszatükröződik Jézus szeretete, akik örömmel állnak mások szolgálatában, akiknek minden tettét az motiválja, hogy miként találhatják meg a segítség lehetőségét a rászorulók életében.

A jóságos szeretet a hosszútűréshez hasonlóan Jézustól tanulható. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek (akik felismertétek lelki szegénységeteket), és én megnyugosztlak titeket (mert „sírva” keresitek a rossztól való szabadulás útját)… és tanuljátok meg, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Máté 11:28–29) Az így megtanult szelíd, szolgáló élet e földön is boldoggá tesz, mert „aki mást felüdít, maga is üdül” (Példabeszédek 11:25), de a szeretet által élni tudók számára az ígéret túlmutat az e földi lét múlandóságán, mert „ők örökségül bírják a földet”.