„Aki szereti az intelmet, szereti a tudást, aki pedig gyűlöli a
feddést, az ostoba marad.”
(Példabeszédek könyve 12:1)
Van
egyáltalán valaki, aki szereti az intést, a fenyítést? Van valaki, aki alig
várja, hogy megfeddjék, megintsék őt mások? Aligha. Hogyan mondhatta azt Salamon,
hogy „aki szereti az intelmet” – éppen
Salamon, akiről úgy tudjuk, hogy rendkívül bölcs ember volt?
Lehet
ezt a szöveget másként is érteni, mégpedig úgy, hogy az ember nem az intésben
gyönyörködik, hanem alapvetően a tudás, az ismeret, az értelem után
szomjúhozik. Tudja azonban, hogy ennek eléréséhez sok tanításra, intésre van
szüksége. Az intelem csak eszköz a tudás eléréséhez, egyfajta nevelő.
»A
legenda szerint a vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanítsa őt meg fészket
építeni. A szarka örömmel igent mondott, hiszen ki lehetett volna jobb tanítómester
a fészeképítés tudományában, mint éppen ő, akinek a fészke igazi mestermű. Amint
elkezdődött a tanítás, a vadgalamb rázendített: „túúúdom, túúúdom, túúúdom”.
Egy darabig a szarka türelemmel viselte madártársa okoskodását. Nem sok idő
után, azonban beelégelt a vadgalamb „túúúdományától” és mielőtt a fészeképítés
végére ért volna, ezt mondta szürketollú barátjának: „Hát hat tudod, akkor
csináld egyedül” – s magára hagyta társát. A népi hagyomány szerint ezért olyan
szerény, befejezetlen a vadgalamb fészke.«
A
történet képletesen ugyan, de jól bemutatja, hogy aki nem fogadja el a tanítást
(legalább is a szarka így értelmezte a vadgalamb turbékolását), az buta marad.
A tanulás folyamatához szorosan hozzátartozik a feddés, intelem, kiigazítás is.
Aki tanulni szeretne, az legyen alázatos, s fogadja el a nálánál többet tudó,
bölcsebb, tapasztaltabb ember tanítását.
Isten
is időnként megfedd bennünket. Nem azért, mert öröme telik abban, ha bántást
szenvedünk el, hanem a javunkra. A zsidókhoz írott levélben így beszél erről Pál
apostol: „Testi apáink fenyítettek
minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább
engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig, a saját
elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében
részesüljünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik
örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes
gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa” (Zsidókhoz írott levél
12:9-11).
A
fenyítés, intés nem örvendetes, de szükségszerű. Nélküle nem jutunk el a
gyümölcstermésre. Az előbbi szakaszban Pál apostol így ír: „Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, … fattyak vagytok, nem pedig fiak” (Zsidók
12:8). A fattyúhajtások nem hoznak termést, tehát haszontalanok.
Jézus
ezt tanácsolja nekünk, akik a föld történelmének utolsó felvonásában élünk: „Akiket én szeretek, megfeddem és
megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg” (Jelenések könyve 3:19). Ebből
az igéből megértjük, hogy a feddés nem ítélethirdetés felettünk, hanem egy
újabb kegyelmi lehetőség számunkra az irányváltásra, életünk megjobbítására. A
feddés, dorgálás, intés értünk van, és nem ellenünk szól!
Legyél
buzgó te is és térj meg Istenhez! Lásd meg, ha lábad letért a helyes útról. Térj
vissza arra az ösvényre, amely Isten igéje szerint helyes, és az örök életre
visz! Imádkozz ma reggel ezért! Én is ezt teszem érted.
Kommentáld!