„Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt,
természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a
törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a
törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást
vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak”
(Római levél
2:14-15)
1962-ben
a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket,
és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az
ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét
e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a
házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel
rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az
idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs
tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni
baltával. Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a
törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az
emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon
köti le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi
emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek
annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a
legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a
közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás. A misszionárius házaspár igencsak
elkeseredett. Hogyan lehetne egy olyan embereknek az evangéliumról beszélni,
ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?
Egyszer
azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két
szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az
ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket,
megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a
szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az
általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják
a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját
családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között
kicserélték egymás között. Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon
vigyáztak rá, mert amíg ő élt, addig a két csoport nem háborúzott egymással,
hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.
A
misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva
újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor
réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte
az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált
velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az
emberekkel: „Isten Krisztusban
megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…”
(2Kor 5:19). A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték,
mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel.
– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe!
Isten mindenkiben elültette
a megváltás gondolatát – a szavi emberek szívébe épp úgy, mint a tiedben. A
kérdés csak az, fölismerjük-e azt?
Kommentáld!