Biblia: A mulandó ember az ÖRÖKKÉVALÓ ISTEN előtt

Szeretettel várunk!

bibliakör network.hu. és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 407 fő
  • Képek - 1373 db
  • Videók - 1883 db
  • Blogbejegyzések - 5762 db
  • Fórumtémák - 38 db
  • Linkek - 87 db

Üdvözlettel,
Szél Terézia Teri
BIBLIA KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel várunk!

bibliakör network.hu. és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 407 fő
  • Képek - 1373 db
  • Videók - 1883 db
  • Blogbejegyzések - 5762 db
  • Fórumtémák - 38 db
  • Linkek - 87 db

Üdvözlettel,
Szél Terézia Teri
BIBLIA KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel várunk!

bibliakör network.hu. és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 407 fő
  • Képek - 1373 db
  • Videók - 1883 db
  • Blogbejegyzések - 5762 db
  • Fórumtémák - 38 db
  • Linkek - 87 db

Üdvözlettel,
Szél Terézia Teri
BIBLIA KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel várunk!

bibliakör network.hu. és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 407 fő
  • Képek - 1373 db
  • Videók - 1883 db
  • Blogbejegyzések - 5762 db
  • Fórumtémák - 38 db
  • Linkek - 87 db

Üdvözlettel,
Szél Terézia Teri
BIBLIA KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 I.  A mulandó ember az Örökkévaló Isten előtt

Az Isten örökkévalósága

E

bben az imájában Mózes gondolatait először az Isten örökkévalósága ragadja meg. “Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké Te vagy Isten” (3. vers). Istennek ezt az időfölöttiségét örökkévalóságnak szoktuk mondani. Istenben viszont nemcsak az időfölöttisége örökkévaló, hanem minden, ami vele kapcsolatos, ami belőle és tőle ered és származik. Az örökkévalóságának ez a hangsúlyozása mindenek előtt a pogányok isteneivel való szembeállításban kap nagy jelentőséget. A pogányok istenei ugyanis a teremtett világ körforgásával együtt születnek és keletkeznek, majd pedig tűnnek el végleg. Az Örökkévaló azonban mármindeneknek előtte volt, hiszen Ő teremtett mindent, ezért Ő előtte “Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz” (Ésa. 43,10/b.). Több helyen a Bibliában, főleg a zsoltárokban olvashatunk Isten örök terveiről, örök szeretetéről, kegyelméről, hűségéről és uralmáról. “Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről...” (I. Móz. 9,16/a.). “Körülmetéltetvén körülmetéltessék a házadban született és a pénzeden vett; és örökkévaló szövetségül lesz az én szövetségem a testeteken” (I. Móz. 17,13.). “Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az ő kegyelme (Zsolt. 106,1.). A Jelenések könyve ezért beszél úgy Istenről, hogy Ő a kezdet és a vég, az alfa és az omega; “aki van, és aki volt, és aki eljövendő” (Jel. 1,8.), mert a mi Istenünk mindig létezik és van, és Benne van mindennek a kezdete és a vége.

Az előzőek szerint Isten időtlensége nemcsak kezdet és vég nélküliséget jelent, hanem az időbeli egymásutániságnak a tagadását is. Ennek a szuverén képességnek a következménye a mindent egybefogó látás birtoklása is. Istenből hiányzik az a fajta egymásutániság, ahogy mi látjuk a világunkat, vagyis hiányzik az a fajta változás, amelyet idővel szoktunk mérni. Istenben nincs múlt és jövő, hanem Ő egy örök jelenben él meg mindent, ezért nyilatkoztatja ki esetenként a jövőre vonatkozó prófétikus eseményeket is úgy, mintha már megtörténtek volna. “Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap...” (5. vers). “...egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap” (II. Pét. 3,8.).

Isten éppen ezért soha nem siet el semmit, de nem is késedelmeskedik. Mindig a saját fogalmainkat vetítjük ki rá, amikor azt mondjuk, hogy emlékezik valamire; hiszen Őbenne nem emlékezés vagy várakozás van, hanem egy mindent egybefogó látás. Isten mindig a jelenben szemléli azt, ami számunkra múlt, jelen és jövő. Isten örök jelenét oly módon lehet megérteni, ha magunk elé képzelünk egy embert, aki egy helikopterről néz végig egy felvonuló hatalmas tömeget. Ez az ember egybefogva, a jelenben látja nemcsak az ünnepi tribün előtt elvonulókat, hanem a már elvonultakat is, és a később érkező csoportokat is. Minél magasabbról nézi a felvonuló menetet, annál többet tud így egybefogni a jelenből, a múltból és a jövőből. Isten pedig egészen felülről szemléli a mi világunkat és a benne történő eseményeket, ezért mindent egyszerre lát, míg mi csak bizonyos részleteket.

Istennek nemcsak a tudása fogja egybe azt, ami a világban az időbeliség következtében széthúzódik, hanem a lényege is úgy fog össze minden értéket, hogy minden pillanatban egyszerre birtokolja a létnek egész teljességét. Benne az értékek nem szétaprózva, hanem a maguk kibontakozottságukban, a teljes megvalósultságukban vannak meg minden pillanatban. Az Istenben lévő örökkévalóság a határt nem ismerő életnek a tökéletes és egyszerre való birtoklását jelenti. Istenben nincsenek pillanatok, de minden pillanatot nemcsak átél, hanem tökéletesen birtokolja is.

Isten örökkévalósága az egyik oka annak is, hogy miért ennyire érthetetlen számunkra a szándékai és tettei. Az idő a teremtményi lét egyik kategóriája, a teremtmény pedig létében és működésében teljesen Istenre van utalva. Mi csak időben tudunk gondolkodni, és nem tudjuk elképzelni, hogy amit Ő öröktől fogva elhatározott, az hogy lehet számára most egy bennünket személyesen érintő jelen elhatározás. Mi nem tudjuk elképzelni örök döntéseinek a jelenben történő tetteinkkel való együttműködési módját. Ésaiás próféta ezért fogalmazza meg a következőket: “Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok... Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én... gondolataim a gondolataitoknál” (Ésa. 5,8-9.).

Az ember mulandósága

Isten örökkévalóságának szemlélése olyan vágyakat szabadít fel az ember lelkében, amelyek már szinte feledésbe merültek, másrészt viszont az Istennel való kapcsolat újrafeleleveníti bennünk. A hívő ember reménységét éppen ezért az hevíti, hogy az időből nem a semmi és az elmúlás felé menetel, hanem az örökkévalóság felé. Itt ugyan még csak részletekben élünk, percekben, órákban, és években: most még csak életünk mozaik-köveit rakosgatjuk, egyszer azonban a teljességet élhetjük meg. A zsoltáríró szomorúan megállapítja, hogy most még “a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (10. vers).

A Bibliát olvasva mindenhol azzal találkozunk, hogy a bűn világában élő ember szinte reménytelenül és kétségbeesetten kiált fel. Jób pátriárka fogalmazza meg a legradikálisabban és mondja el a mulandó ember kilátástalan panaszát.

“Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltűnik, mint az árnyék és nem állandó.... Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból. Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! Ha meghal az ember, vajon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. Szólítanál és én felelnék néked, kívánkoznál a te kezednek alkotása után. De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez. Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről; A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arcát, úgy bocsátod el őt. Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök. Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.” (Jób. 14,1-22.)

Még a természet világával összehasonlítva is kétségbeejtő az ember helyzete, megalázott, halálraszánt és múló semmi az élete. Jób mindezeknek az ismeretében és a saját életében is megtapasztalva veti fel szenvedélyesen a maga kérdéseit, amit viszont mi is felszoktunk vetni alkalmanként, nyíltan vagy csak magunkban. Ha az ember meghal, ha az ember kimúlik, akkor hol van ő? Vajon csak ennyi volna az ember élete és teljesen vége, nincs folytatás és nincs újrakezdés? Valami természetellenes van abban, hogy az embernek, aki a teremtett világunkban a legmagasabb rendű lény, még annyi állandósága sincs, mint egy fának.

Mózes kimondja ebben a zsoltárban az örök problémát jelentő, de mégis változhatatlan igazságot: “Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai” (4. vers). Ezt már az Édenben is kijelentette Isten a bűnössé lett ember előtt: “visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (I. Móz. 3,19/b.). Istennél ez egy végleg eldöntött és “elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghalljanak” (Zsid. 9,27.). Az utókor embere pedig teljesen tehetetlenül áll ez előtt az isteni végzés előtt. Ezt a döntését viszont nem azért hozta meg, mert már eleve halálra szánta az embert a teremtésekor, hanem csak a bűn miatt következett be ez a sors az emberre. Ezt a következményt azonban maga az ember választotta magának azzal, hogy rossz helyen rossz döntést hozott. Amikor pedig már felismerték, hogy rosszul döntöttek, akkor már nem voltak képesek változtatni a kialakult helyzeten, csak szomorúan szemlélni a következményeket, és szembe nézni egy nem kívánt véggel.

“Amikor Ádám és társa a lankadt virágokban és hulló falevelekben a pusztulás első jeleit látta, jobban gyászolt, mint most az ember halottai miatt. A törékeny, érzékeny virágok halála valóban okot adott a fájdalomra. De amikor a hatalmas fák elhullatták leveleiket, ez a kép élénken emlékeztette őket arra a rideg tényre, hogy minden élő sorsa a halál.” (Pátr.Próf. 36,2.)

Ádámhoz hasonlóan cselekszik a legtöbb mai ember is, amikor bizonyos dolgokról egyértelműen tudják, hogy ártalmas és veszélyes számukra, ennek ellenére mégis úgy döntenek, hogy élnek vele és ragaszkodnak hozzá. Isten viszont az első embertől kezdve napjainkig mindig tiszteletben tartotta és tartja az ember szabad akaratából meghozott döntését. Következményét azonban mindenkinek vállalnia kell.

Az örök problémát jelentő nagy kérdés másik oldalán ott találjuk még azt a tényt is, miszerint nem elég az, hogy Isten változhatatlan akaratából minden embernek vissza kell térni a föld porába, hanem még az evilágra születéssel kapott idő is rendkívül rövid és kevés. “A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (11. vers).Egyrészt nagyon lehangoló ezt a hetven vagy nyolcvan esztendőt az örökkévalósághoz viszonyítani, másrészt pedig rendkívül gyorsan a végére érünk: “gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk”.

Mintha Mózes ismerte volna azt a gyorsaságot, amit a gyalogos ember üteméhez viszonyítva képesek vagyunk elérni a repüléssel. Ahogy a repülővel gyorsan magunk mögött hagyunk egy-egy területet, legyen az egy város vagy akár egy ország is, ugyan olyan gyorsan tűnik el és kerül a hátunk mögé az a hetven vagy nyolcvan esztendő is. Csak a végéhez közeledve döbbenünk rá, hogy mennyi mindent nem csináltunk meg, mert nem jutott rá idő. Mennyi mindent megtehettünk volna, de most már nincs rá idő és lehetőség. Mennyi mindent másként csináltunk volna, ha időben felismerjük a kísértéseket és a buktatókat, ha azzal az ismerettel és tapasztalattal rendelkeztünk volna az események pillanatában is, mint utána.

Mózes azonban azt is megfogalmazza az imájában, hogy nem elég az életünk végénél sopánkodni és kétségbeesetten panaszkodni, hanem még időben kell Istenhez fordulva imádkozni és segítségét kérni. “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk... És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (13-18. versek).

Isten kegyelme a kilátástalanságban

Mivel Isten nem mulandóságra, hanem örökéletre teremtette az embert, ezért a megváltással kapcsolatos helyreállítás egyik célja éppen ezt a területet érinti. A mulandóság és a halál a bűn világának terméke, amit Isten szeretne megsemmisíteni, hogy helyébe a mulandót, az állandót adja vissza. Éppen ezért az ember lelkében eredendően ott van az, hogy ösztönösen vágyódik egy olyan biztonság után, amit csak az állandóság tud biztosítani. Ha pedig valakinek lehetősége adódott megismerni az Isten mindent helyreállító tervét, akkor már esetleg céltudatosan törekszik ezt a vágyott állapotot elérni. Mózes is ezt a vágyódását fogalmazza meg imájának utolsó szavaiban: “És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (17. vers).

Az Isten helyreállító és megváltó tervének középpontjában az áll, hogy ha valaki hisz az Isten Fiában “az el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján. 3,16.). Vagyis, aki Jézus Krisztusba vetett hittel él, az a mulandó állapotból az örök élet állapotába kerüljön át, illetve a mulandóság világából az örökkévalóság világába jusson át.

Jézus a tanítói szolgálata közben számtalanszor megfogalmazta hallgatói előtt a küldetésének ezt a nagyon fontos részét és célját. “Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem átalment a halálból az életre” (Ján. 5,24.). Természetesen Jézus itt nem arra a halálra gondolt, amivel mi szembesülünk, amikor a szeretteinket elveszítjük, hanem a kárhozat halálára gondolt. Mert Isten a mulandóság kérdését nem rövid távon szemléli. Amit mi most halálnak mondunk a mindennapi életünkben, azt Isten csak elalvásnak tekinti, mert abból mindenki számára lesz egyszer felébredés, azaz feltámadás. Ellentétben velünk, Isten csak a kárhozat halálát tekinti ténylegesen halálnak az elmúlás szempontjából. Ezért mondta Jézus Mártának – Lázár testvérének – azt, hogy “aki csak él, és hisz én bennem, soha meg nem hal” (Ján. 11,26.).

Az egész Biblián keresztül mintegy örömhírként húzódik végig az az isteni üzenet, ami már az Édenben lévő első emberpárnak is vigasztalást és reményt adott a kilátástalan helyzetében. Bár elkövették a bűnt, aminek zsoldja a halál, de mégsem kell a kárhozat halálával meghalniuk, mert jönni fog a Szabadító, aki kivezeti őket a halálból az életbe. Erre a Szabadítóra emlékeztette az emberi családot évezredeken át az Isten előtt bemutatott áldozat.

“Az áldozati rendtartást Isten azért rendelte el, hogy az embert folytonosan emlékeztesse bűnére; hogy általa ismerje el vétkességét, és vallja meg hitét a megígért Megváltóba. E rendtartásnak tudatosítani kellett az elbukott emberiséggel azt az ünnepélyes igazságot, hogy a bűn okozta a halált. Az első áldozat bemutatása végtelen fájdalmasan érintette Ádámot. Fel kellett emelnie kezét egy olyan élet kioltására, amit csak Isten adhatott. Ekkor látott először halált. Ha engedelmeskedett volna Istennek, nem halt volna meg sem ember, sem állat. Amikor megölte az ártatlan áldozatot, megremegett arra a gondolatra, hogy bűne miatt fog Isten szeplőtlen Bárányának vére hullani. E kép láttán mélységesebben és elevenebben tudatosul benne, hogy milyen súlyos a bűne, amit csakis Isten drága Fiának a halála tehet jóvá. Csodálta azt a végtelen jóságot, amely ilyen váltságdíjat ad a bűnös megmentéséért. Egy reménycsillag fénylett fel a sötét és rettenetes jövőn, és ez nem volt már teljesen vigasztalan.” (Pátr.Próf. 42,1.)

Amikor Pál apostol foglalkozik azzal a gondolattal, hogy összeveti a mulandót az örökkévalóval, akkor Mózeshez hasonlóan Ő is a vágyakozó gondolatait fogalmazza meg. “Mert tudjuk, hogy ha ez a mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat. Ha ugyan felöltözötten is mezíteleneknek nem találtatunk! Mert akik e sátorban vagyunk is., sóhajtozunk megterheltetvén; mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet.” (II. Kor. 5,1-4.). Pál ezzel a jelképes beszéddel mondja el, hogy milyen belső vágyakozással és boldog reménységgel tekint előre a hívő ember arra az alkalomra, amikor megszabadulhat ennek a mulandó életnek a szenvedéseitől, Reménységének középpontjában áll az, hogy ami mulandó és halandó, azt egyszer végleg elnyeli az állandóság és az élet, az az élet, amely már soha nem múlik el, amely mindig megmarad, mert az örökkévalóság része.

Az Isten szabadító és megváltó tervének részét képezi, hogy minden megváltott ember számára készít egy mennyei sátorházat. Isten minden embernek egy mennyei testet fog ajándékozni. Mennyeinek mondható azért, mert abban már nem lesz benne a bűn megrontó hatalma, mert ez a test már romolhatatlan és halhatatlan lesz. Ez a test Jézus Krisztus dicsőséges testéhez lesz hasonló. Isten képe és hasonlatossága lesz helyreállítva abban a testben, amit a bűn eltorzított.

Pál apostol azt is mondja itt a korinthusi levelében, hogy amíg e testben vagyunk, addig távol vagyunk az Úrtól (6. vers). Sajnos szomorú tapasztalata ez minden embernek, mert a vétkeink választanak el bennünket Tőle, és a bűneink fedezték el orcáját előlünk (És. 59,2.). Isten azonban közelvalókká akar tenni bennünket, ezért Jézus mindenkit hív magához közel: “Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mát. 11,28.). Az Ige szavain keresztül szeretetének vonzásával hív magához bennünket. De most, amikor még minden csak rész szerint történik, akkor a Hozzá való közel kerülésünk is csak rész szerint történik és történhet. Teljesen közel csak az Ő dicsőséges visszajövetele után juthatunk, amikor már nemcsak hit által járhatunk együtt Vele, amikor nemcsak a hit szemével láthatjuk Őt, hanem személyesen és valóságosan találkozhatunk, és színről-színre láthatjuk meg. “Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más” (Jób. 19,25.).

Mindazok, akik már szeretetének vonzásába kerültek, és megtapasztalták a Jézussal való együttélés örömét és boldogságát, azok már csak sóhajtoznak ebben a testben és ebben az életben egy jobb és boldogabb élet után, mivel tudják, hogy van ilyen élet, és elérhető lett számukra. Vágyakoznak az újjáteremtett test után, amiben már nem lesz betegség és fájdalom. Vágyakoznak arra, hogy szüntelen Jézus Krisztus társaságában lehessenek.

Átmenet a mulandóból az örökkévalóságba

A keresztény világ reménységét Pál apostol fogalmazza meg a legklasszikusabban a Titushoz írott levelében. Ez a reménység nem más, mint a Jézus Krisztussal való személyes találkozás boldog várása. “Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit. 2,13.). Egy olyan találkozás várása ez, amikor már nem kell többé elválni, hanem az örökkévalóságon át együtt élhetünk Vele. Felvetődik azonban többszörösen is az a kérdés, hogy mikor és milyen módon teljesedik majd be ez a reménység?

Vannak, akik azt gondolják, hogy egy megfelelően pozitív élet következményeként, közvetlenül a halál után történik meg ez a találkozás. Eszerint az elgondolás szerint a halál pillanatában a testet elhagyja egy öntudattal, érzelemmel és cselekvő képességgel rendelkező lélek, hogy azután a Mennyben, az Isten színe előtt éljen tovább. Vajon ez volna a keresztény reménység? Ha elfogadjuk ezt a kereszténység körében egyébként általánosan elterjedt elgondolást, akkor sok egyéb bibliai kijelentés válik értelmetlenné és zavarossá Jézus visszajövetelével kapcsolatban.

Ha az igaz életet élők a haláluk után a Mennybe jutnak, akkor miért van szükség az igazak feltámadására? Hogyan támadhat fel egy olyan ember, aki él? pedig a meghalt igazak a Mennyben élnek, akkor miért kell Jézusnak ide a Földre visszajönni értük?
Az őskeresztény Egyház reménysége mindig az volt, hogy Jézus személyesen fog visszajönni értük a Mennyből, mert Jézus is ezt ígérte meg nekik. “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Ján: 14,1-3.). Ez a jézusi ígéret teljesen világosan mondja el azt, hogy csak Jézus visszajövetele után mehetünk oda, ahol Ő is van, vagyis a Mennybe.
Jézusnak ez a dicsőséges visszajövetele egy rendkívül csodálatos esemény lesz azoknak, akik már most Jézus mellett döntenek. Olyan esemény fog akkor történni, amely rendkívüliségében egyedülálló az emberiség történelmében. "Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk." (I. Thess: 4,16-17.). Rendkívüliségét csak fokozza az a tény, hogy a meghalt igazak nem abban az állapotban fognak feltámadni, mint ahogyan meghaltak, mert a feltámadás egy csodálatos átalakulást tartogat számukra.
Isten első csodája az lesz, hogy "ez a romlandó test romolhatatlanságot ölt magára" (I. Kor: 15,53/a.). Ez azt jelenti, hogy a feltámadás által megszabadulnak a "halál fullánkjától", amely betegség és egyéb más módon ott van minden sejtünkben, és nem tudunk tőle megszabadulni.
Az átalakulás másik csodája az lesz, hogy “e halandó test halhatatlanságot ölt magára”. (I. Kor. 15,53/b.). A halhatatlan szónak a Bibliában két jelentés-tartalma van. Abszolút halhatatlan csak az Isten. “Akié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat” (I. Tim: 6,16.). Abszolút halhatatlannak mondható azért, mert az élete önmagában van, vagyis nem mástól kapott, ezért az élete nem függ senkitől sem.
Ugyanakkor viszont halhatatlannak mondunk mindenkit, aki nem áll a halál uralma alatt. A halál és a halhatatlanság ugyanis két ellenpólus. A halált csak azóta ismeri az Isten által teremtett világ, amióta a bűnt, mert a halál a bűn következménye. Ha majd egyszer megszűnik a bűn, akkor törvényszerűen megszűnik a halál is. Ha pedig már nincs többé halál, akkor csak élet van, – bár csak függőségi szinten – és ezért nevezhető ez az állapot halhatatlanságnak.
Az átváltozás harmadik csodájaként még egy dologgal ajándékozza meg Isten a feltámadottakat. "Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez." (Fil: 3,21.).
A bibliában a dicsőség a szív tiszta és szent állapotát fejezi ki. Istennel kapcsolatban is azt jelenti, hogy a tiszta és szent jelleme és természete. Amikor Mózes Isten dicsőségét megismerhette, akkor ténylegesen az Isten jellemét ismerte meg: “Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja büntetlenül” (II. Móz. 34,6-7.). Ebből adódóan a dicsőség szónak Jézus követőivel kapcsolatban is ezt kell jelentenie, vagyis azt, hogy amikor az Isten dicsősége megnyilatkozik rajtuk, akkor a krisztusi természet nyilatkozik meg és tükröződik vissza. A feltámadáskor tehát a belső vagyis a lelki természetünket is megtisztítja Jézus a bűn minden hajlamától és gyengeségétől. Ez az ígéret tehát azt jelenti, hogy ekkor a lelki tisztaságunkban hasonlóvá leszünk Krisztushoz. Az átváltozásnak ezt a csodáját viszont nemcsak a feltámadott igazak élik át, hanem azok is, akik halált nem látva érik meg Jézus dicsőséges visszajövetelét.
Az átváltozás előbb említett csodáival azonban még nincs vége annak, aminek átélése közben a maga teljességében ismerhetjük meg azt, hogy mennyire szeret bennünket Jézus. Az a tény, hogy Jézussal helyet cserélve Isten fiaivá lettünk, egy csodálatos jutalmat helyez kilátásba. “Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság Lelkét ismét a félelemre, hanem fiúságnak Lelkétkaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is: örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak, ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róm: 8,14-17.).
Ez az ígéret azt jelenti, hogy a megváltottak nem egyszerűen csak mint Istennek teremtményei élhetnek az újjáteremtett Földön, hanem mint Istennek fiai. Ez a minősítés azt jelenti számukra, hogy "örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak". Ma még nem tudjuk pontosan, hogy ez az ígéret konkrétan mit is jelent majd akkor. De hogy Jézus mennyire komolyan gondolja ezt az ígéretet, az kitűnik abból, hogy Ő is ígéretet tesz, hogy a királyi székében együtt ülhetünk majd Vele: “Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékemben üljön velem” (Jel: 3,21.).
Már az ószövetségi időben is találkozunk az istenfiúság fogalmával egy különleges vonatkozásban. Lukács evangéliumából arra lehet következtetni, hogy az Isten fiai meghatározás alatt egy-egy teremtett világ fejedelmeit kell érteni, vagyis azon világok első teremtményeit, miként Ádámot itt a Földön (lásd: Luk: 3,38.). A kinyilatkoztatás szerint ezek az “Isten fiai” különleges jogokat élveznek az el nem bukott világok lényei között. “Lőn egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt” (Jób: 1,6.). “Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (38,7.). Ezek a lények közvetlenebb kapcsolatot tarthatnak Istennel, mint a többiek.
Ugyanakkor azonban a Bibliában adott kijelentések alapján még azt is elmondhatjuk, hogy a megváltottak még a korábban Isten fiainak nevezett lények között is kiváltságot fognak élvezni. Isten ugyanis Jézus Krisztus személyében örökbe fogadta az emberi természetet, és ezzel egy különleges helyzetbe került az emberi család.
“Amit Krisztus megvalósított életével és halálával, az sokkal több, mint a bűn okozta rontás meggyógyítása. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit nem lehet többé széttépni. Örökre magához kötözött minket. 'Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta'. Nemcsak azért adta, hogy bűneinket hordozza, és mint áldozat meghaljon értünk, hanem Isten oda ajándékozta Krisztust az elbukott emberiségnek. Hogy biztosítson változhatatlan béke-szándékáról, egyszülött Fiát adta, hogy Krisztus eggyé váljon az emberi családdal, s örökre megtartsa emberi természetét....Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a Mennybe helyezte. Az 'embernek Fia' az, akivel megosztja a világmindenség trónját.” (Jéz.Él: 17,1.)
Akik tehát nem a beleszületés, hanem a Szentlélektől való újjászületés által lettek Isten fiaivá, azok minden teremtmény között a legbensőségesebb viszonyba kerülnek Istennel. Mert a megváltottak Isten családjának a tagjai lesznek, és nem csak jelképesen, hanem valóságosan is. Isten annyira komolyan gondolja ezt, hogy értünk otthagyja a Mennyet, eddigi lakhelyét, és ide költözik a Földre az emberek közé, hogy a “családjával” lakjon ezután. Az Ő nagy családjával, azokkal, akiket fiaivá fogadott Krisztusban.
Ez az az élet, ami fel fogja váltani ezt a mulandó és állandóan változó világot, ahol csak a bűn, a betegség és a fájdalom uralkodik. Ez után az a dicsőségében változhatatlan világ után sóvárgott Mózes, amikor azért könyörgött, hogy Isten végre tegye állandóvá azt, ami kapcsolatban van az életünkkel. Egy ilyen életet ajánl fel Isten minden embernek az evangélium üzenete által. A választást és a döntést azonban ránk bízta. Ma még mindenki választhat és dönthet. Jézus mindenkinek a személyes döntését fogja elfogadni és jóváhagyni. Döntésünkkel azonban annak következményeit is vállalnunk kell.
Isten azt szeretné, ha mi mindannyian az életet választanánk, hogy Jézussal együtt élve elnyerhessük az Isten fiúság egyébb csodálatos ígéreteit is.

II.  Isten viszonyulása a bűnhöz és a bűnöshöz

Az ember alkotta istenkép kialakulása

A felületes olvasó számára úgy tűnik, mintha ez a zsoltár egy kettős istenképet villantana fel előttünk. Először még egy haragvó és bosszúálló Istenről beszél, aki elragadja és megemészti az embert, aki könyörtelenül visszatéríti a halandót a porba. Később azonban már azért könyörög a zsoltár írója, hogy térjen vissza hozzá Isten, hiszen csak Ő tudja megelégíteni kegyelemmel, és megvidámítani a nyomorúságában.

Valóban ilyen kettős természetű az Isten, hol haragvó és bosszúálló, hol meg szerető szívű és kegyelmes? Milyen is az Isten? Hogyan kezeli a bűneinket, és miként viszonyul hozzánk, akik elkövettük ezeket a bűnöket? Elfogad-e bennünket úgy ahogy vagyunk, vagy előbb még meg kell változzon az életünk, hogy Hozzá mehessünk és Vele élhessünk? Vajon hiteles ismeretünk van Istenről? Olyannak ismertük meg Őt, amilyen a valóságban, ahogy szeretne nekünk bemutatkozni? – Ezek a kérdések nem mellékesek, hiszen Jézus szerint a helyes istenismeret kialakítása az örök életünk feltételét képezi. “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Ján. 17,3.).

A mindennapi életben csak arról a személyről mondhatjuk el, hogy igazán megismertük, akivel lehetőségünk volt valameddig együtt élni, mivel csak lakva ismerhető meg igazán minden ember. Ez a régi megállapítás az Istennel való kapcsolatunkra is igaz. Őt is csak azok ismerhetik igazán, akik együtt élnek Vele. Ahogy nem elég valakit csupán olvasmányokból vagy mások elbeszélése alapján ismerni, úgy az Istent sem lehet. Az olvasottak alapján is kialakulhat ugyan bennünk egy kép bárkiről, elképzelhetjük, milyen lehet, hogyan néz ki. Ez azonban a legtöbbször teljesen eltér a valóságtól, és erre leginkább a személyes találkozás során döbbenünk rá. Ezért Istennel is mindenkinek személyesen kell megismerkednie, és a megismerést elmélyíteni azzal, hogy együtt élünk Vele. Másként több irányba is eltorzulhat a Róla alkotott elképzelésünk.
Szomorú tény, hogy a Sátántól eredő különböző hatások eredményeként egyre általánosabb az emberek tudatában egy valótlan, torz istenkép kialakulása. Mivel az emberek általában már nem tartanak kapcsolatot Istennel, ezért egyre kevesebb az ismeretük Istenről, és egyre nehezebben tudnak felidézni magukban emlékképet Róla. Ezért úgy érzik, hogy valamilyen pótszerre van szükségük, egy látható, egy megfogható, egy fizikailag is érzékelhető valamire ahhoz, hogy fogalmat tudjanak alkotni maguknak Istenről. Sátán pedig készségesen siet minden ember segítségére, hogy az elfelejtett Isten helyett valami mást adjon, azt állítva, hogy “ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földéről” (II. Móz. 32,4.), ahogy tette ezt kezdettől fogva. Ellen White a következőképpen világítja meg ennek a sátáni erőfeszítésnek a lényegét és a célját.
“Ha bálványimádásra vezetheti őket, akkor hatástalanná válik minden istentiszteletük... Ha annyira el tudnak feledkezni saját mennyei eredetükről, arról, hogy Teremtőjük a saját képére és hasonlatosságára formálta meg őket.... akkor nyitva áll előttük az út minden bűnös kilengésre, akkor felszabadulnak a szív gonosz szenvedélyei, és Sátán teljes diadalt arat felettük.” (Pátr. Próf. 293,3.)
Ilyen szempontból nagyon figyelemre méltó az az isteni kijelentés is, amit a Tízparancsolat fogalmaz meg és mond ki számunkra. “Ne legyenek néked idegen isteneid.... és ne csinálj magadnak” (II. Móz. 20,3-4.). Ez egyrészt arra figyelmeztet, hogy ne engedd meg, hogy mások formáljanak számodra vagy éppen benned istenképet. Másrészt viszont arra is figyelmeztet, hogy mi magunk se csináljuk ezt. Az Isten által teremtett ember ugyanis képekben gondolkodik, környezetének minden információját képekké alakítja át, és így őrzi meg az emlékezetében. Amikor egy könyvet olvasunk, akkor az olvasott történet megjelenik a belső látásunk előtt. A történet szereplői formát öltenek, és szinte látjuk magunk előtt az egész eseményt. Amikor pedig visszaemlékezünk valamire, akkor nem a könyv oldalai és betűire emlékezünk, hanem azokra a kirajzolódott képekre, amiket az olvasottak alapján mi magunk készítettünk automatikusan. Ezért a bennünk elraktározott képek milyenségét mindenki meghatározhatja azáltal, hogy mit olvas és mit hallgat meg, vagyis milyen információt fogad be.
Amikor valaki az Isten dolgaival foglalkozik, akkor eközben az Istenről alakul ki benne egy sajátos és egyéni istenkép. Ez a kép a Szentlélek munkájának eredményeként bontakozik ki. Annak függvényében rajzolódik egyre határozottabb és élesebb körvonalakkal, hogy mennyi időt szánt az Istennel való kapcsolatra, az Igéjével való foglalkozásra. Ha nem elég mély a Szentlélek által kirajzolt istenkép a lelkünkben, akkor a különféle tanítási irányzatok és befolyások át tudják azt rajzolni egy teljesen új és más istenképre.
Éppen ezért a bennünk és másokban kirajzolódó istenkép kibontakozását ne mi akarjuk irányítani és kézben tartani, hanem engedjük ezt át a Szentléleknek, hiszen egyedül csak Ő képes lelkünkbe vésni a torzulástól mentes istenismeretet. Adjunk időt a Szentléleknek erre a nagyon komoly munkára. Engedjük át magunkat Neki, hogy el tudja végezni bennünk azt, amit szeretne. Engedjük meg Neki, hogy befejezhesse bennünk azt, amit elkezdett.
Szomorú, hogy még a Biblia kinyilatkoztatásait ismerő emberek között, tehát még a keresztények között is tért hódít az istenismeretnek különösen két ember alkotta változata.

Ś Az egyik tábor csak abból a bibliai állításból alakítja istenképét, amely szerint az “Isten a szeretet” (I. Ján 4,8). Nézetük szerint ezzel a szeretettel összeegyeztethetetlen az az istenkép, amely a Szentírás egyéb kinyilatkoztatásaiból megismerhető. Ezeken az igehelyeken Isten nagyon szigorúan ítéli meg a bűnt, és esetenként a bűnöst is, ezért azt mondják, hogy azok a bibliai iratok, amelyek nem a szeretet Istenéről beszélnek, nem is ihletettek, pusztán csak a könyv íróinak egyéni elgondolásai jutottak kifejezésre bennük. E szemlélet követői addig mennek el a következtetéseikkel, hogy a Bibliában csak azokat a részeket tekintik ihletettnek, amelyeket az apostolok közvetlenül Jézus szavaiként jegyeztek fel. Ez az állítás természetesen tarthatatlan, hiszen a Biblia azt állítja önmagáról, hogy a teljes írás Istentől ihletett” (II. Tim 3,16). “Az írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból… hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (II. Pét 1,20).

Ť A másik tábor viszont éppen ezekre a szigorú Istenről adott kijelentésekre alapozva állítja az ellenkező véleményt. Mivel a Bibliában nagyon sok ilyen kijelentés található, ezért szerintük Isten nem lehet más, mint ilyen szigorú, a bűnöst határozottan elítélő és megbüntető Isten.

Nyilvánvaló, hogy e nézet képviselői is adnak magyarázatot azokra a kijelentésekre, amelyek az Isten szeretetéről beszélnek a Bibliában. Azt mondják: mivel a Biblia a Szentháromság Istent nyilatkoztatja ki, ezért esetenként különválasztottan beszél a három isteni személyről. Szerintünk azok a helyek amik a szigorú Istenről beszélnek, azok az Atyáról adnak jellemzést. Úgy gondolják, hogy az Atya Isten az, aki a bűnös embertől elkülönülve, kissé távol állva tőle, ridegen és könyörtelenül elítéli a bűnt és a bűnhöz ragaszkodó embert.

Véleményük szerint az irgalmas és kegyelmes Istenről szóló szakaszok viszont a Fiú Istent ismertetik meg velünk. Állításuk igazolásaként hozzák fel a Golgotán történt eseményt, azt mondván: az ott történteket úgy kell értelmezni, hogy a szeretet Istene, azaz Jézus, a halálával engesztelte ki a bűnös emberre haragvó és büntetésre kész Istent, az Atyát. E logikával még Pál kijelentéséből is azt olvassák ki, hogy az Atya békült meg az emberi családdal szemben a Golgota engesztelőáldozata által. ”Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (II. Kor 5,18). Pedig Pál éppen ellenkezőleg, itt arról beszél, hogy Isten az embereket békéltette meg magával Jézus áldozata által. Ugyanakkor még Jézus mennyei szolgálatát is úgy értelmezik, hogy Jézus mint Főpap is csak azért esedezik érettünk az Atya előtt, mert engesztelést kell szerezzen részünkre a bűneink miatt haragvó Isten előtt.

A Biblia szerinti istenkép

Ha e kérdés vonatkozásában figyelmesen tanulmányozzuk a Bibliát, akkor észrevehetjük, hogy az előbbi állítások mindegyike igaz valahol, de nem állíthatóak élesen szembe egymással, és nem is függetleníthetők egymástól. Istenben ugyanis csodálatosan egyesül a bűnt szigorúan megítélő igazságosság, és a szeretetből fakadó kegyelem. “Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te orcád előtt” (Zsolt 89,15), mondja Istenről a zsoltáríró.

Az Isten jellemének ezt a leírását találjuk Mózes könyvében is: “Az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja büntetlenül” (2Móz 34,6-7). Mózes tehát azt tudhatta meg ekkor Istenről, hogy a bűnös felé kegyelmes és irgalmas, a bűnt azonban nem hagyja büntetlenül.

Azt, hogy miként forr egybe Istenben a szerető kegyelem a bűnt szigorúan elítélő igazságossággal, a Golgota szemlélteti legjobban az egész világegyetem számára. A helyettünk meghalni is kész Isten a kereszten mutatta be azt a szeretetet, amelyet teremtményei iránt érez. Mert “nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki az életét adja a barátaiért” (Ján. 15,13). A kereszt azonban a bűnt szigorúan elítélő Isten igazságosságának a hirdetőoszlopa is. Hiszen ha a bűn eltörölhető lenne csupán kegyelemből, akkor Jézusnak nem kellett volna meghalni a kereszten.

A másik nagy, hamis istenképet kialakító tévedés az, hogy a Golgota keresztje szembeállította a Fiú Istent az Atyával, mivel az emberi család iránt érzett haragját kellett kiengesztelni. A tévedések elkerülése végett azonban maga Jézus ad erre a feltevésre egy nagyon világos és egyértelmű választ. “Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján. 3,16).

Itt Jézus nem a saját szeretetéről beszél, hanem arról, hogy az Atya mennyire szeretett bennünket. Azt akarja hangsúlyozni, hogy Neki egyáltalán nem kellett az Atyát szeretetre hangolnia az emberek iránti áldozatával, mivel az Atya ugyanúgy szeret bennünket, mint a Fiú Isten. Ők ebben is teljesen egyek.

Nemcsak az Újszövetség mutatja be így Istent, hanem már az Ószövetség is ezt az istenképet képviseli az emberek számára. Mikeás próféta például így emlékezik meg Istenről: “Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban!” (Mik. 7,18) Ezt az isteni magatartást azonban csak a bűnbánó bűnös tapasztalhatja meg.

Isten azonban mégsem teheti félre azokat a törvényeket, amelyek a világegyetem békéjét és biztonságát védik, mert akkor elszabadulna a zűrzavar és az anarchia. Ez a törvény írja elő azt is, hogy “a bűn zsoldja halál” (Róm. 6,23/a). Isten azonban ilyen helyzetben is kínál megoldást az ember számára. Azt mondja: “Nem tehetem félre ugyan a törvény szabta igazságosságot, de ha elfogadod tőlem, akkor én kész vagyok elviselni helyetted a bűneid büntetését.” Az Atya viszont még ennél is továbbmegy, csakhogy minél jobban bizonyíthassa az emberi család iránti szeretetét. Mivel a megváltás ideje alatt Ő érintkezett a legkevesebbet az emberi családdal az istenség személyei közül, ezért teljesen és végleg lemondott arról, hogy Ő mondjon ki ítéletet a bűn világában élő ember felett. “Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet teljesen a Fiúnak adta” (Ján. 5,22).

A bűnös ember megítélésének joga tehát teljesen Jézus kezében összpontosul, ezért ilyen vonatkozásban Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. “És megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy Ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak” (Csel. 10,42.). Ezért “nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (II. Kor. 5,10). Ezért nevezi Jézus az örök élet jutalmát az Ő személyes ajándékának “Imé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Jel. 22,12).

Az Atya tehát még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy bárki is elfogultsággal vagy túlzott szigorúsággal minősítse Őt. Ennek érdekében az Istenségnek az a személye fogja megítélni az egész emberi családot, aki szeretetének bizonyságaként az életét is kész volt adni érettünk.

Ugyanakkor viszont ez a szerető Jézus nagyon határozottan figyelmeztet bennünket, hogy nem mindenki mehet majd be az Istennek országába. “Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megyen be a mennyeknek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mát. 7,21.). Minden ember saját maga dönt az örök sorsa felett. A bűneihez ragaszkodó embert a saját döntése alapján ítéli Jézus kárhozatra, vagyis végső és teljes megsemmisülésre. A bűnbánó bűnösnek viszont kegyelmet ad, és örök életet, de nem érdemként, hanem az Isten személyes ajándékaként.

Ahogyan Isten szeret

Isten egy fontos leckére akar megtanítani bennünket. Úgy kell szeretnünk, hogy el tudjuk választani az embert és az általa elkövetett cselekedeteit, mert e kettő nem feltétlenül azonosítható egymással.

Láttuk, hogy Istent is úgy mutatja be a Biblia, mint aki gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Sok helyen olvashatunk erről az isteni magatartásról, az egyik legjellemzőbb példát azonban a Jelenések könyvében találhatjuk, ahol azt mondja el János, hogy Jézus gyűlöli ugyan a bűnösök cselekedeteit és a tanítását, de azt már nem mondja, hogy a bűnösöket is. “De az megvan benned, hogy a Nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök... Így vannak nálad is , akik a Nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök.” (Jel. 2,6. 15.).

Az ember nagyon sokszor nem azért követ el valamit, mert maga a cselekedet szerez neki örömöt. Sőt, gyakran gyötrelmet jelent számára az amit tesz, vádolja érte a lelkiismerete, és mégis teszi, mert tehetetlen és erőtlen annak a cselekedetének a vonzásával szemben. Pál apostol éppen ennek az embernek az állapotát írja le számunkra a rómaiakhoz írott levelében:”…gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban” (Róm 7:22-23).

Az apostol azonban nemcsak ezt a tényt állapítja meg, hanem egy nagyon fontos dolgot ki is mond ebben a fejezetben. Egy olyan dolgot, amit evangéliumként, azaz örömhírként akar Isten velünk megismertetni. Leírja azt, ahogy az Isten tekinti és kezeli a bűnt és a bűnöst: “Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn” (Róm. 7,20).

Ha én már nem akarom tenni, és szabadulni szeretnék attól a cselekedettől, akkor abban már nincs benne az akaratom és a személyes döntésem. Ezért azt mondja Pál, hogy ebben az esetben nem én teszem már azt, hanem csak a bennem lakozó bűn, mert én már nem azonosulok vele, már nem adom hozzá a személyes döntésemet. Ezen az a körülmény sem változtat, hogy ebben a helyzetben még nem tudok uralkodni a régi megromlott természetem fölött, vagyis a bennem levő bűn fölött. De küzdök ellene, és nem nyugszom addig, amíg a szabadulás pillanata el nem érkezik számomra ebben a vonatkozásban is. Erről az isten kezét fogva vergődő emberről azt mondja az apostol, hogy “ha Krisztus ti bennetek van, akkor jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért” (Róm. 8,10.).

Isten tehát nem azonosítja minden esetben egymással a bűnt és a bűnöst. Az egyetlen remény számunkra éppen ez, hogy Isten így képes viszonyulni hozzánk bűnösökhöz. Ő tud bűnösként is szeretni bennünket, mert tudja, hogy nagyon sokszor csak áldozatai vagyunk a bűnnek, de már nincs benne az akaratunk.

Társas kapcsolatainkban nekünk is meg kellene tanulnunk Jézustól azt, hogy miként viszonyuljunk azokhoz, akiket cselekedeteik miatt egyébként nehezen tudunk szeretni. Jézus arra akar tanítani, hogy “szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket” (Jn 15:12). Ő nem azért szeret bennünket, mert mi mindig olyan szeretetre méltók vagyunk. Nem azért szeret, mert mi előbb szerettük Őt, és cserébe Ő is viszonozza a szeretetünket. Ő már akkor is szeretett bennünket, amikor még a bűn szeretete miatt még ellenségei voltunk.

Jézustól tehát azt kell megtanulnunk, hogy az “embert” szeressük, függetlenül a cselekedeteitől. Az Isten szerinti szeretet ugyanis nem egy bizonyos cselekedet vagy viszonyulási mód, hanem egy belső állapot. Igaz ugyan, hogy tudunk olyat tenni, vagy esetenként úgy viselkedni, ami a külső szemlélő számára szeretetnek tűnik, csakhogy a szeretet nem egy alkalmi cselekedet, hanem életelv, ezért az egyformán nyilatkozik meg minden nap. Ugyanakkor sohasem egy koncentrált figyelem eredményeként jön létre, hanem egy természetes folyamat megnyilatkozásaként.

Mivel a környezetünkben mindenhol ennek az ellenkezőjét látjuk, ezért különböző kérdések merülnek fel bennünk: Mit tehetünk, hogy a mi életünkben ez másként legyen? Valóban megvalósítható ez társas kapcsolatainkban? Jézus nélkül csak ideig-óráig tartó szeretet létezik, csak olyan szeretet, amely a körülmények függvénye. Viszont Jézussal együtt élve a bennünk levő szeretet mindig mélyülni fog, és egyre tartalmasabbá válik. “És megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Eféz. 3,19.).

A bölcs szív adta lehetőség

Miután Mózes végig gondolja azt a két lehetőséget, amit az Isten megismeréséből megértett, végül azzal summázza Isten előtt mondott szavait, hogy “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (13. vers). De vajon milyen bölcsességről van itt szó, és milyen előnye származik annak, aki ezzel a bölcsességgel rendelkezik?

Dávid azt mondja a Zsoltárokban: “A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; jó belátása van mindenkinek, aki ezt gyakorolja; annak dicsérete megmarad mindvégig” (Zsolt. 111,10.). A Biblia szerinti bölcsesség tehát ott kezdődik, amikor egy ember már féli az Istent, amikor már első helyen áll életében az, hogy “mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm. 12,2/b.), mert belátta, hogy nem érdemes a maga értelmére támaszkodnia.

Az előző gondolatai alapján elmondható, hogy megértette, Isten gyűlöli a bűnt és “nem hagyja büntetlenül” (II. Móz. 34,7.). Nem mindegy azonban, hogy a bűn büntetése milyen módon következik be. Ha a bűnös ragaszkodik a bűnhöz, vagyis a bűnös életviteléhez és szokásaihoz, akkor a bűnnel együtt Isten őt is meg fogja semmisíteni, amikor elérkezik Isten bosszúállásának napja. Erről beszél Mózes, amikor azt mondja: “Bizony megemésztetünk a te haragod által, és a te búsulásod miatt megromlunk!” (8. vers). Ha viszont a bűnös kész elfogadni Isten szabadító kegyelmét és a továbbiakban már nem akar ragaszkodni a bűnös életszokásaihoz, akkor az ő bűnének büntetése a Megváltó halálában érte el beteljesülését a Golgota keresztjén.

Amikor egy ember eljutott oda, hogy megismerhette ezt az Isten által felajánlott kegyelmi lehetőséget, akkor kétféleképpen dönthet. Ha elveti magától még a gondolatát is, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon és ennek érdekében az életvitelét megváltoztassa, akkor azt az embert Isten oktalan bolondnak nevezi, mert csak az orráig lát el. Ezért “a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek;” (I. Kor. 1,18.), mert az “érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait, mert bolondságok neki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg” (I. Kor. 2,14.). Lehet ugyan, hogy “bár az Istent megismerték, mindazonáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek.” (Róm. 1,21-22.). “Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt” (I. Kor. 3,19.). Az ilyenképpen gondolkodó és élő emberek helyzetét summázva mondja ki bölcs Salamon az egyik legszomorúbb végkövetkeztetést: “Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, és a vége a halálra menő út.” (Péld. 14,12.).

Mózesnek ebből az imájából kitűnik, hogy Ő is ismerte ezt a gondolkodásmódot, és félt annak minden következményétől, ezért kéri Istent arra, hogy “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (13. vers), mert “a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; jó belátása van mindenkinek, aki ezt gyakorolja; annak dicsérete megmarad mindvégig” (Zsolt. 111,10.). Közvetve tehát azt kérte Istentől, hogy segíts Uram felfogni és megérteni a Te akaratodat, segíts abban, hogy a mindennapi életemben azt tudjam gyakorolni, ami kedves a Te szemeid előtt. Segíts, hogy azt a rövid időt, ami a rendelkezésemre áll, kitudjam használni irántad érzett szeretetem és ragaszkodásom bemutatására, és olyan dolgok cselekvésére, amikre egyedül csak a Tőled kapott bölcsesség képesít és késztet.

Jézus elmondott egy példázatot, amelyben azt akarta szemléltetni, hogy tanítványai között mindig megtalálható lesz ez a két osztály, az okosok és a bolondok. A Tíz szűzről szóló példázata azt is érzékelteti, hogy még közvetlenül a dicsőséges visszajövetele előtt is ez a két tábor alkotja a végidő Egyházát, a Jézusra váró emberek közösségét. A balga szüzek közé azok tartoznak, akik “az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek.” (Róm. 1,21-22.). Ezek azt gondolják magukról, hogy a lelki életükben már elég gazdagok, ezért már semmire sincs szükségük, pedig a valóságban egy nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen a lelki életük (Jel. 3,17.).

Mózes imájában felvetett gondolat hátterén az a nagy kérdés merül fel, hogy én és te hová tartozunk, melyik csoportba, a balgatagok vagy a bölcsek csoportjába? A végeredmény rajtunk múlik, a személyes döntésünk és életvitelünk következményeként történik a besorolásunk. Ha eddigi életvitelünk miatt pillanatnyilag nem jó helyen állunk, ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen ott is kell maradnunk. Szabadságunkban áll a jó oldalt választani. Isten mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a döntést képesek legyünk megtenni. Ezt az isteni szándékot summázva mondta Jézus Nikodémusnak: “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján. 3,16.). Ezért Mózessel együtt mi is kérjük Istent arra, hogy Szentlelke által “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”.

III.  Az újjáteremtő Isten megdicsőülése

A teremtett világ bizonyságtétele

Imája végéhez érve Mózes azért könyörög Istenhez, hogy Láttassék /Folytatás következik/

Címkék: kéréseiteket - teljesítem.....

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Nagyon szépen köszönjük!

Válasz

Szél Terézia Teri üzente 7 éve

Kedves Tagok

Sok szeretettel tettem fel mindenkinek, akit érdekel, de van aki külön is kérte!

Az Úr áldása legyen az olvasón!

Válasz

Ez történt a közösségben:

Sályi Tiborné Erzsike 20 órája új blogbejegyzést írt: Mai Ige.

Szél Terézia Teri írta 1 napja a(z) ISTEN IGÉI: Minden napra! fórumtémában:

ANNAK FELETTE "Összegyûjté azért ...

Szél Terézia Teri 1 napja új képet töltött fel:

Aldott_punkosdi_napot_2070535_9757_s

Szél Terézia Teri 1 napja új képet töltött fel:

Aldott_bekes_szep_napot-037_2070534_9333_s

Sályi Tiborné Erzsike 1 napja új blogbejegyzést írt: Mai Ige.

Szél Terézia Teri írta 2 napja a(z) ISTEN IGÉI: Minden napra! fórumtémában:

MAGASLATOK "És kedves dolgot cselekedék az...

Szél Terézia Teri írta 2 napja a(z) Biblia fórumtémában:

Köszönjük szépen. Áldott, Békés szép Napot!

Szél Terézia Teri 2 napja új blogbejegyzést írt: Zsoltárok könyve 1. fejezet

Sályi Tiborné Erzsike 2 napja új blogbejegyzést írt: Mai Ige.

Ed Mond írta 3 napja a(z) Biblia fórumtémában:

Kár, hogy nem indult el ez a téma. Ha már bibliakör, akkor...

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu