1. Egy beszéd, amelyet senki sem tud elengedni a füle mellett

Minden ember felett ott lebeg az élete fenyegetettsége. Emellett az élet maga egy ugyanolyan megoldatlan rejtély marad, mint a halál. Nem csak hogy lehetetlen számunkra a halált következményeivel együtt megmagyarázni, hanem tehetetlenül is állunk vele szemben. Senki sem tudja, hogy mikor jár le az idő felette. Gyakran nyúl bele könyörtelenül a halál virágzó életek közepébe, és pótolhatatlan réseket szakít. Burgess,¹ a szociológus egy igen benyomásos megállapítást tett az élet rövidségére vonatkozólag. Habár kijelentése óta az életvárakozás a világ néhány részén emelkedett, ábrázolása mégsem veszített horderejéből: “Tízezer emberi lény kezdi el egyszerre utazását. Tíz év múlva közülük legalább az egyharmadrész már eltűnt. Az átlagos életkor közepén még körülbelül a fele úton van. Gyorsabban és gyorsabban ritkulnak a sorok; aki eddig még velük vándorolt, ellankad és eldől, hogy soha többé fel ne keljen. Hetven évvel - többé-kevésbé fáradtan - négyszázan még tovább küzdenek. Elérkezik a 90. év, az utazó társaság egy maroknyi reszketö aggastyánra redukálódott... Talán marad egy az úton, mint egy egyedüli csoda, amíg az évszázad letűnik. Mire újból odatekintünk, a halál műve befejeződött.”

8. oldal

Nem csekély azoknak az embereknek a száma, akik azt gondolták, hogy ők az emberiséget a halhatatlanság útjára terelik. Sok kutatószorgalom szentelődött az élet meghosszabbítására. Ilyen lehetőségekről újból és újból terjesztenek feltűnéstkeltő állításokat, amiket hittel el is fogadnak. De állandóan ugyanaz a kép az eredmény: nem sokkal az ilyen hangosan hirdetett “Iegújabb kutatási eredmények” után, szerzőik maguk is az utolsó menetbe lépnek. Mindazok pedig, akik nekik hittek, egy reménységgel szegényebbek lettek.

Némelyikükre szintén jól ráillik talán, ami Edgar Allan Poe emlékművén, New York City városi múzeumában írva áll:

“Nagy volt, mint genie;

boldogtalan az életben;

nyomorult a halálban

de dicsőségben halhatatlan.”

A halál a nagy egyenlővétevő, ami előtt minden osztály-, faj- és rangkülönbség porba hull. Állítólag Nagy Sándor egyszer Diogenésszel találkozott, amikor az egy halom embercsontot turkált át.

“Mit csinálsz te itt?” - kérdezte Nagy Sándor... 9. oldal “A te apád csontjait, keresem” - válaszolta Diogenész - ..de nem tudom az ö szolgáinak csontjaitól megkülönböztetni.”

A halál beszédét senki sem eresztheti el a füle mellett... “A halált nem lehet elűzni, még életbiztosítás által sem, mert az élet az egyedüli birtokunk, amely természete szerint nem hagyja magát bebiztosítani. A halál elhessegetése csak az élettől való félelem növekedéséhez vezet, amely tulajdonképpen egy halálfélelem, és amely a legváratlanabb pillanatokban és a legkényelmetlenebb alkalmakkor és a legkülönösebb burkolatokban mégis újra előlép.”²

Számtalan ember megpróbálja a halál tényét gondolatából száműzni. Némelyek átértelmezik. Szokratésznél egy teljesen új értelmezést kap: “a halál az élet betegségéből való gyógyulás”. Mások minden várakozást feladtak, ami a halál dátumán túlér.

Arthur E. Lickey³-nek egyik barátja egy búcsúbeszédet tartott a Hollywood-Temetöben, Kaliforniában. Ahogy beszédét befejezte, a meghalt anyának az egyik leánya lépett a koporsóhoz és ezt mondta: “Nos, a doktor megtartotta beszédét. Most én akarom megtartani az enyémet. Az egyetemen a professzorok a Bibliát teljesen lyukacsosra lövöldözték. Nem hiszünk tovább a hagyományos vallásban. A XX. században az már nem megfelelő.

Mama az ő életéből semmi eseményre nem emlékezett, ami azelőtt történt volna, mielőtt ő erre 10. oldal a világra mcgszületett. Mi sem tudunk emlékezni, mert egy születés előtti élet nem létezik. És az ő halálakor számára mindennek vége. Természetesen szép emlékként tovább él a mi szívünkben, de ez minden. Minthogy közülünk egyikünknek sem létezik sem egy születés előtti, sem egy halál utáni élete, így hát a temetési istentisztelet is haszontalan és értelmetlen. Nem tudom, hogy önök mit tartanak az én beszédemről. de ez az, amit én hiszek.”

“Nincs semmi szered a halál ellen?”

A halállal szembeni kiúttalanság felől találóan jegyzi meg Eberhard Jüngel⁴: “Noha az emberi természetre jellemző. hogy mindenütt talál valami utat-módot, azonban ha a halálhoz ér, akkor nincs számára kiút. Akárhová megy, minden idegenben feltalálja magát, csak a halálban nem. A halál neki idegen marad... és csak mint ez az elidegenítő idegen, úgy tartozik az emberi élethez, és természetesen kezdettől fogva hozzátartozik. Nem csak akkor áll az ember kiút nélkül a halállal szemben, amikor a halálhoz ér, hanem állandóan, éspedig már természetében is. Amíg az ember csak létezik, a halál kiúttalanságában áll’ (Heidegger).”

Senki nem tudja, hogy a bezáródó kapu mögött mi vár rá. Minden ember csügg az életen, mindenesetre vannak sokan korunkban, akiket az élet csak addig érdekel, amíg az élet élvezeti oldalának teljes vonatkozásban át tudják adni magukat, Ezeknél az 11. oldal élet az élvezetiségre fokozódott le. Távol élnek az élet igazi értelmétől, és ebből kifolyólag nem képesek arra sem, hogy a halállal szemben helyes magatartást vegyenek fel. Ezek nem foglalkoznak sem azzal. hogy honnan jön az élet, sem azzal, hogy hová vezet a halál.

Amikor Livingston Dávid Afrikába ment, azt kérdezték legelőször tőle a bennszülöttek: “Nálatok is meghalnak az emberek? Nincs semmi szered a halál ellen?” USA egyik nagy börtönében megkérdezték a főbörtönőrt: mi a leggyakoribb kérdésük a halálraítélt bűnösöknek? Az ember így válaszolt: “Gyakran kérdeznek engem a kivégzésükkel szembenéző emberek: ’Hová megyek a halál után? Mi a halál tulajdonképpen? Mit jelent meghalni? ...Szeretnék valamit tudni a halálban levő állapotról.’

Akkor egy ajtóra mutatok, és mondom: “Én csak erre az ajtóra tudok rámutatni, hogy mi van amögött, azt nem tudom. Ön sem tudja. De péntek este kinyitjuk azt, és önt a nyíláson átlökjük, és az ajtót újra bezárjuk. Ez minden, amit mondani tudok.” Nem csak a halálraítélt gonosztevők állnak azelőtt az ajtó előtt, amely a halálban bezárul mögöttük. Vajon többet tudunk mi, mint az előbb emlitett börtönőr? Számtalan kijelentés van a halálról, és azok annyira ellentmondanak egymásnak, hogy fáradságba kerül az igazi választ megtalálni. Mert hiszen úgy van az, hogy mind olyan emberek állítják, hogy ismerik a választ, akik a halált még sohasem érték meg.

Egy élmény tudná talán ezt számunkra szemléltetni: 12. oldal Robert H. Pierson misszionárius újra Afrikába utazott egyszer repülőgéppel. Egy előtte űlő utas elevenen és részletességgel vázolta Afrika földjét és népét. Pierson figyelmesen halIgatta, hisz ő maga is hat évig élt és tevékenykedett Afrikában, és sok részét beutazta. Ugyan nem tartotta magát szakértőnek, mégis tudott jó néhány dolgot ennek a kontinensnek a körülményeiről. Miközben hallgatta, sok kérdés felmerült benne. Amit az az ember elmondott, nem rímelt össze azzal, amit ő maga élt át. Végül ezzel a vallomással fejezte be előadását ez a beszédes utas: “Nos, én elmondtam önöknek, amit én Afrika állapota felől gondolok, és hogy mit kellene még tenni. Természetesen én még sohasem voltam ott, de önök most megtudták az én véleményemet.”

Hasonlónak tűnik a dolog azokkal az emberekkel, akik a halál birodalmáról tapasztalatokat és élményeket vázolnak, holott ők maguk még sohasem voltak ott, és vissza sem jöttek onnan.

Tünemények tömegével akarják a halál utáni életet bebizonyítani, alátámasztani és tanúsítani.

Ezekkel az ú.n. “halálélményekkel” egy későbbi fejezetben fogunk foglalkozni, De egyet már most leszögezhetünk: az eszméletlenség és a tetszhalál majdnem minden esetében úgy van, mint a következőkben ábrázolt példában. Párizsban egy kislányt, aki babakocsijával sétálni ment, elütött egy részeg sofőr. Súlyos sérülésekkel, eszméletlenül szállították kórházba. Amikor a kislány egy heti mély eszméletlenség után újból felébredt, ez 13. oldal volt az első kérdése: “Mit csinálnak az én babáim? Hol van a babakocsim?” Emlékezete ott folytatódott, ahol a baleset miatt félbeszakadt. Arról, ami az eszméletlensége alatti időben történt, a kislánynak fogalma sem volt.

Jacky Bayne tizedes 1967. július 16-án járőrség alatt Dél-Vietnámban súlyosan megsebesült. Az orvosok újraélesztési kísérlete hiábavaló volt. A pulzus verése és a légzés megszűnt, és nem tudták többé elindítani. A szív nem működött tovább.

A halott gyalogoskatona a hullaházba került. Több óra eltelte után a testét be akarták balzsamozni. De a hullaőr - nagy csodálkozására csendes szívverést vett újra észre a halotton. Három hétig tartott, amíg a tetszhalott jónéhány vérátömlesztés után újra magához tért. A fiatal katona semmire sem tudott visszaemlékezni, ami eközben történt. 1941-ben a Moszkva előtti csatában egy orosz katona fejlövés által súlyosan megsérült. Mély eszméletlenségben feküdt a kórházban, Húsz évvel később, 1961-ben ébredt fel az eszméletlen. Az orvosok csodálkozására ez volt az első kérdése: “Hogy áll a csata Moszkváért?” Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt megsebesült, és itt kapcsolódott be újra az emlékezete. A közbeeső húsz év eseményeiről neki sem volt semmi fogalma. Részletesen el kellett magyarázni neki mindent, ami még azután történt.

Egy eszméletlen ember nem érzékeli, hogy órák vagy évek teltek-e el. Az öntudat visszatérésénél ott folytatódnak tovább a gondolatok, ahol éppen 14. oldal abbamaradtak. Egy eszméletlen - teljesen mindegy, hogy miért van ebben az állapotban nem vesz részt abban, ami történik. A halálban felbomlik az agy. Vagy talán még jobban öntudatánál volna az ember a halál által, mint akkor, amikor az agy még teljesen működik?

Kinek van igaza? Azoknak, akik merészen azt állítják, hogy a halálban kezdődik el csak a tulajdonképpeni élet, vagy azoknak, akik a halált mint az életnek a végét magyarázzák? Vagy még precízebben kérdezve: Vajon a halál az élet átváltozása volna, hogy azáltal valami más viszonyok között az élet tovább létezhessen? Vajon a halál az egy boldog élet, vagy egy nyomorúságos lét lenne? Vajon a meghalás egy magasabbrendű életbe való átmenet lenne, vagy pedig az életnek a vége? Vajon a meghalás a mennybe vagy a pokolba való menetelt jelenti?

A válasz, amire rá vagyunk utalva

Ha ezekre a fontos kérdésekre, amik elől senki sem térhet ki, egy megbízható választ akarunk kapni, akkor annál kell tanácsot kérnünk, Aki a halálból való feltámadás által legyőzte a halált. Aligha akad más ilyen probléma, amelynél annyira a Szentírás válaszára lennénk utalva, mint ebben a kérdésben. A választól függ, hogy vajon a reménységben lévők közé, vagy pedig a kétségbeesettek közé tartozunk.

USA egyik déli városában egy apa és egy anya 15. oldal állt hatéves kisfiuk koporsójánál, aki hidegen feküdt halálálmában. Az apa, aki nem hitt az evangéliumban, közelebb lépett és a kis élettelen alak fölé hajolt. Egy csókot nyomott a gyernek homlokára, és könnyektől fuldokló, elcsukló hangon kiáltott: “Good-bye, kedves kicsikém, örökre!” Egy néhány perc múlva a szegény, gyengéd édesanya lépett közelebb a koporsóhoz - legyengülve és fáradtan a kedvese ágyánál való virrasztástól. Ő is megcsókolta kicsinye homlokát és mondta: “Good-bye, kedvesünk; a te anyukád azon a dicső reggelen a hosszú éjszaka után viszontlát majd téged.”

Micsoda különbség! És újra itt állunk a kérdés előtt, ami minden gondolkodó embert foglalkoztat: Vége van mindennek a halállal, vagy tovább megy mégis valamilyen módon vagy valamikor? Évekkel ezelőtt egy ember egy spanyol pénzt talált Floridában. A pénz az l796-os dátumot viselte és ezeket a latin szavakat: Plus Ultra. Volt egy idő, amikor a spanyol pénz felirata egy szóval többet tartalmazott: Non Plus Ultra. Miért lett megváltoztatva? A késő középkorban a spanyolok uralták a gibraltári út mindkét oldalát. A két előhegységet egyiket az afrikai, másikat az európai oldalon Herkules két pillérének nevezték. Pénzt vertek a nyugati világ e két nagy őrszemének ábrázolásával, amely az akkori időkben a föld legtávolabbi ismert része volt nyugat felé. A Herkules pillérei fölött levő cifrázaton jelentek meg ezek a szavak: Non Plus Ultra – “Azon túl semmi”. Azonban amikor 16. oldal Kolumbus nyugatra hajózva az új világot felfedezte, akkor minden megváltozott. Spanyolország egy hatalmas birodalom lett a tenger másik oldalán - Peru és Mexiko bányáin és Kalifornia napégette dombjain. Ekkor változott meg így a pénzen a felirat: Plus Ultra – “Azon túl”.

Hogy áll ez a halál felőli kérdéssel? Hogy kell hogy hangozzék: Non Plus Ultra vagy Plus Ultra? Létezik talán egy esemény a történelemben, ami választ adna erre a kérdésre, és amelynél egycsapásra minden megváltozott? Mielőtt közelebbről foglalkoznánk ezzel, meg akarjuk nézni, hogy milyen megoldási kísérletezéseket végzett az ember a történelem folyamán, hogy a halál körüli szorongató kérdésben megállhasson.