Túrmezei Erzsébet

Nem látta senki!

            Aranyos őszi napsugarak ragyogják be a vidéket. A madarak vidám dala köszönti a reggelt. Szebb időt kívánni se kellene a kirándulásra. Peti és Pista tele tüdővel szívják a friss, ózondús levegőt. Örülnek, hogy mögöttük marad a város. Ütemes, gyors léptekkel haladnak előre, nagyokat kacagnak, versenyt fütyörésznek a madarakkal. Arcuk kipirul a menetelésben. Jó így lépegetni tehermentesen. Hisz az a kis hátizsák nem nagy teher. Még könnyebb lesz majd tízórai után, ebéd után. Máris éhesek. A szabad levegő, a friss gyaloglás nagyon élesztgeti az étvágyukat. De sietni kell: a hegytető, kirándulásuk célja, még ködös messzeségben integet.

            Kertek között visz az út. Veteményesek, gyümölcsösök. Peti egyszerre csak megáll:

- Te! – és jelentőségteljesen bök ujjával a kert felé

- Mesés! – lelkesül Pista is.

            A lelkesedés tárgya egy gyümölcsöktől roskadó, gyönyörű almafa. A fiúk városi szeme mohón tapad a pirosan mosolygó, csábítóan szép almákra. S Peti óvatosan körültekint. Sehol senki.

- Őrködj, fiam, majd elintézem! – int Pistának.

            De Pista belekapaszkodik a kabátjába:

- Nem a mienk!

- Eressz, ne avatkozz az ügyeimbe! Te csak leselkedj! Ilyen jó fiútól nem kívánok többet.

            És már kúszik a fűben, a fa törzsén, szedi az almát. Pista dobogó szívvel figyel egy bokor tövében. Sehol senki.

            A két kiránduló tovább menetel. A hátizsák nehezebb lett, megtömték piros almával. Pedig a fán meg se látszott, hogy szedtek róla.

- Hidd el, észre se veszi a gazdája! Nem lesz semmi bajunk belőle. Nem látta senki. Mesésen sikerült! – magyarázta Peti.

            Aztán elhallgat, mert Pista nem szól semmit. Némán igyekeznek előre. Olyan nehéz lett a hátizsákjuk. De talán nem csak az... más is. Pista most nem tud a madarak csicsergésének, a napfénynek, a szép tájnak örülni. Pedig igazán nem látta senki. Ház sem volt a közelben, járókelőt se vettek észre. Nem látta senki, de azért olyan más most minden, mint reggel volt.

            A dél már fenn a hegyen találja őket. Milyen szép a magasból körültekinteni a vidéken. Ott a város, idelátszanak a tornyai. A síkon kis falvak fehérlenek. Meg is éheztek, mire felkapaszkodtak; jó lesz nekilátni a falatozásnak. Közben észre sem veszik, hogy közeledik feléjük valaki. Akkor rezzennek össze, amikor már mellettük áll, és rájuk köszönt:

- Adjon Isten, fiúk!

            Komoly szemüveges úr. Nem tudják, honnét kerülhetett elő. Zavartan fogadják a köszönést. Letelepszik közéjük a fűbe, a halomba kiöntött piros alma mellé.

- Melyiktek kertjében termett ez a gyönyörű gyümölcs?

- A... nagybácsiméban – vágja ki magát Peti a kínos kérdésből.

- Érdekes, akkor miért siettél úgy a szedéssel, miért a fűben másztál a fáig, s miért leskelődött a barátod a bokor mellől?

            A két fiú elsápad.

- Milyen nyugodtak voltatok, hogy nem látott senki – folytatta komoly hangon az ismeretlen – hisz nem járt arra élő lélek. Én sem jártam arra. Itt voltam a hegyen. Mégis láttalak benneteket. Ugye, nem értitek? Gyertek csak velem!

            A két fiú sápadtan, remegve lépeget az ismeretlen után. Magas, toronyszerű épülethez érnek. Ó, szívesebben kint maradnának. Mi történik ott velük? De nem mernek ellenkezni. S a torony tele van titokzatos gépezetekkel. Minden eszükbe jut, amit valaha kínzókamrákról olvastak, hallottak, és a homlokukon hideg verejték gyöngyözik. Az idegene csak vezeti őket komoly, szigorú arccal a rejtélyes szerszámok között. Peti már nem bírja. Felsikolt:

- Soha többet, csak eresszen innét. Soha nem veszem el a másét! Csak most nem kelljen meghalnom, csak most ne!

            Pista nem tud szólni, csak kitör belőle a sírás. Az idegen egy hatalmas csövet igazgat.

- Elmehettek, csak ebbe a csőbe nézzetek bele!

            A fiúk remegve engedelmeskednek, s maguk előtt látják a mérföldekre levő gyümölcsöst, a gyönyörű almafát egészen közelről.

- Fiúk, ti most a csillagvizsgálóban vagytok. Ezekkel az óriás távcsövekkel tanulmányozzuk mi emberek az ég csodáit. S amikor ma reggel igazítottam a csövet, egyszerre titeket pillantottalak meg benne, amint gyanútlanul loptok, s azt gondoljátok, hogy senki se lát. Távoli, láthatatlan nézőtök voltam. Isten is ilyen láthatatlan nézője a mi cselekedeteinknek. Jegyezzétek meg ezt a leckét!

            Pista csodálkozva pillant a tudósra. Milyen jóságos az arca! S nem is akarja őket bántani. Nemsokára együtt ülnek a Biblia körül. Istenről olvasnak, aki titkon néz. Aztán megcsodálják a csudalátó csöveket, búcsút vesznek, és hazafelé indulnak.

            A szomorú emlékű almafáról éppen szüretelik a gyümölcsöt. Ott áll a gazda. Csodálkozva nézi, miért közeledik hozzá lehajtott fejjel két hátizsákos kisfiú. Az almát akarják visszaadni, és bocsánatot kérnek.

            Valaki, aki titkon néz, letekint rájuk a mennyből, és örül, hogy visszatértek a bűn útjáról.

            Milyen melegen ragyog az őszi nap, milyen vígan csicseregnek a madarak! Milyen szép a világ, ha az embernek könnyű a szíve!