Egy fiatal lelkipásztor nagy ismertségre tett szert, mert tehetséges igehirdetőnek tartották. De ahogy a gyülekezete nőtt, egyre inkább fejébe szállt a dicsőség. Egyik vasárnap, legutóbbi mesteri prédikációja után egy gyülekezeti tag kezet fogott vele, és ezt mondta: „Kétségtelenül ön a mi nemzedékünk egyik legnagyszerűbb igehirdetője.” A fiatal lelkész akkorát hízott a dicsérettől, hogy alig tudta belepréselni magát az autójába. Útközben elmondta a feleségének, a gyülekezeti tag szavait. A felesége nem reagált semmit. A lelkész viszont szeretett volna valamilyen megerősítést hallani, ezért így tűnődött tovább hangosan: „Vajon hány nagyszerű igehirdetője van nemzedékünknek?” „Eggyel kevesebb, mint gondolod, drágám” – jegyezte meg a felesége. Képzeld el, ahogy Jézus letérdel eléd egy lavórral és törölközővel, hogy lemossa lábadról a piszkot. Abban az időben nem voltak lebetonozott járdák, ezért a lábmosás alapvető udvariasságnak számított. Amikor az ember megérkezett valahová, a vendéglátó megmosta a lábát, ezzel mintegy azt mondva: „Örömmel fogadlak, és tisztellek téged.” Amikor Jézus tanítványai tiltakoztak, ő ezt mondta nekik: „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek… Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek.” (János 13:15,17). Valaki egyszer megkérdezte Leonard Bernsteint, a New York-i Filharmonikusok zseniális karmesterét, hogy melyik zenészé a legnehezebb feladat egy zenekarban. „A másodhegedűsé” – felelte. Mindenki első szeretne lenni, de Isten országában arra kaptunk elhívást, hogy előbb mások érdekeit vegyük tekintetbe, és csak azután foglalkozzunk magunkkal. Ha így teszünk, Isten megígéri, hogy megtisztel minket érte.