JEREMIÁS HÁLAADÓ NYILATKOZATA

"Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!"

(Jer. Sir. 3,22-23.)

A hűséges próféta naponként nyert erőt a kitartásra. Hitben kijelenti: „De az Úr velem van, mint hatalmas hős, azért elesnek az én kergetőim és nem bírnak velem, igen megszégyenülnek, mert nem okosan cselekesznek: örökkévaló gyalázat lesz rajtok és felejthetetlen.... Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert a szegénynek lelkét megszabadítja a gonoszok kezéből.” (Jer. 20,11.13.) Azok a tapasztalatok, amelyeken Jeremiás átment ifjú korában és szolgálatának későbbi éveiben, megtanították őt arra, hogy „az embernek nincs hatalmában az ő útja, és egyetlen járókelő sem teheti, hogy irányozza a maga lépését!”. Megtanult így imádkozni: „Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem!” (Jer. 10, 23-24.) 

Mikor ki kellett innia a nélkülözés és bánat kelyhét és nyomorúsága arra késztette, hogy így szóljon: „Erőm és reménységem elveszett az Úrtól”, akkor felidézte az Úrnak iránta megnyilvánuló gondviselését, és diadalmasan kiáltott fel: „Az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk...” /PK. 420-421./ 
Sok hitvalló keresztény túl sokat időzik az élet sötét oldalánál, amikor örvendezhetnének a napfényben. Bánkódnak, amikor örülniük kellene, próbáikról beszélnek, amikor hálát kellene adniuk az elnyert gazdag áldásokért.

A kellemetlen dolgokra tekintenek, összegyűjtik a csalódásokat és sóhajtoznak bajaik miatt, aminek következtében szivük megnehezedik és mcgszomorodik, amikor az elnyert áldásokat kellene előszámlálniuk, amelyeket oly soknak találnának, hogy elfelejtenék felemlíteni bosszúságaikat. Ha minden nap feljegyeznék az áldást, amelyben részesültek, ha elraktároznák elméjükben a kedvesség drága emlékeit, amit elnyertek, mily sok alkalmat találnának, hogy hálát és dicséretet mondjanak a minden jó Adójának.