És várom az Urat, aki Jákób háza elõl elrejtette orcáját. (Ézs 8,17)

Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. (Róm 8,25)

Olvasmányok: Lk 23,27-31 és 1Krón 19,1-15

Augusztus 29.
Jézus mondta: "Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Attól kezdve, hogy felkelt a ház ura, és bezárta az ajtót, megálltok kívül, és zörgetni kezdtek az ajtón, és így szóltok: Uram, nyiss ajtót nekünk! De õ így válaszol nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok. [...] Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan. Akkor eljönnek napkeletrõl és napnyugatról, északról és délrõl, és asztalhoz telepednek az Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsõk lesznek, és vannak elsõk, akik utolsók lesznek." (Lk 13,24-25.28-30)

Jézusunk biztat: "Igyekezzetek bemenni a szoros kapun [...]." Gyerekkorában sok fiú játszott katonásdit. Meneteltek és harcoltak, sokszor különös gyakorlatokat is végre kellett hajtaniuk. Például átbújtak az árok hídja alatt. Ehhez viszont le kellett venni a csákót, a hátizsákot, mindent, ami akadályozta az átjutást. A szoros kapu is hasonló levetkõzést vár el tõlünk. Az apostoli levelekben is olvasunk hasonlót: "...tegyünk le minden ránk nehezedõ terhet, és a bennünket megkörnyékezõ bûnt [...]." (Zsid 12,1)
Jézus magához hívja, követésére hívja hallgatóit. Meghívása kegyelem. Azzal mondunk igent meghívására, ha bemegyünk a szoros kapun. A kapu szoros, legszorosabb persze azoknak, akik sok mindent szeretnének rajta átvinni. De nem vihetjük át azt, amit elrontottunk és elmulasztottunk. Ezeket Jézus megbocsátja és eltörli. Ezeken túl a kapun kívül kell hagynunk érdemeink bõröndjét, jótetteink hátizsákját, s amikor alázatosan meghajtjuk fejünket, leesik a földre a bádogglóriánk. Ilyen terhekkel nem is tudnánk lépést tartani Jézussal!
Jézus felszólítása nemcsak hívogatás, de sürgetés is: "Igyekezzetek!" Addig kell tehát bejutnunk, amíg tart a kegyelmi idõ. A bemenetel nem tûr halasztást. Aki halogatja, lekéshet, s ezzel kirekeszti önmagát. Aki úgy tartja, földi élete során mindig az elsõ volt, ezzel az utolsó lesz. Ott élt Jézus közelében, még hallgatta is, de nem hallgatott rá. Értette tanítását, de a szívét elzárta elõle. "Elõtte evett és ivott", vagyis úrvacsorázott is, de csak megszokásból, bûnbánat nélkül. Semmivel sem volt bûnösebb azoknál, akik átmentek a szoros kapun. Mégis kívül reked, mert a megváltást utasította el.

Uram!
Szeretnék átmenni a szoros kapun. Segíts nekem, hogy mától kezdve ne magamra építsek, hanem kegyelmedre. Ha válaszút elé kerülök, segíts nekem, hogy akaratod szerint döntsek. Segíts kivetnem magamból mindazt, ami követésedben akadályoz! Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.